Az autista gyerekek naplóiból összeállított szövegkönyv, ha szó szoros értelemben véve drámaként nem is, de összetett és változatos belső monológként hibátlanul funkcionál. Főszereplő, kortalan autistánk egy tó partján ücsörögve pörgeti végig szinte az egész addigi életét, csapongva különféle események között, a világ különféle elemei között, tárgyakat, szabályokat, megfigyeléseket rendezgetve. És ebben a rendkívül zárt belső világban néha bizony félrecsúsznak a dolgok – ez is az autizmus lényege: a folyton akadályokba ütköző rendszerezés –, ilyenkor jön a hirtelen, agresszívnak tűnő érzelmi reakció, kitörés. Legalábbis Nemsenkilény világában. Egy pillanatra érdemes megnézni kívülről: egy tó partján ülő, a messzi távolba tekintő lány, aki egyszer csak hirtelen rángatózásba tör ki. Furcsa, de számára logikus reakció, hiszen valamit nagyon elbaltázott fejben, vagy az is lehet, hogy csak egyszerűen nem tud reagálni. Igazából bármi lehet. És ahhoz, hogy ezt a bármit a saját rendszerén belül megértsük – másképp talán nem is nagyon lehet egy autistát – türelem kell.



Börcsök Enikő

A türelem és alaposság, ahogyan Börcsök Enikő nyúl szerepéhez, az a fajta megérteni akarás, ami sugárzik a lényéből, az mindenképpen elengedhetetlen. A színésznő a legapróbb gesztusoktól kezdve a legnagyobb rángásig mindent következetesen épít fel. Minden gondolatnak megvan a saját reakciója, és ezek a reakciók – ugyanolyan téma esetében – visszatérnek. Ennek az aprólékosságnak egyetlen ellenfele a Trafó, pontosabban annak az előadáshoz mérve hatalmas tere. Egy intimebb közegben sokkal követhetőbbek és átélhetőbbek lennének azok a játékos agressziók, amelyek által Börcsök fokozatosan fejti ki és mélyíti el Nemsenkilényt, érthetővé és elfogadhatóvá téve azokat a közhelyeket, amelyek ebben a kontextusban rendszerré válnak. Mi nem mondjuk egymásnak, hogy képmutatóak vagy hogy érzéketlenek vagyunk, hogy üres káosz uralkodik a világunkban. Nem mondjuk, mert nem látjuk. Az autista viszont mondja, és bár általában nem foglalkozunk vele, általában azért igaza van. Börcsök Enikő annyira fokozatosan építette fel szerepét, hogy a széksorok között bőszen bólogatunk, hogy igen, igaza van, és a tantusz leesése után néha még fel is nevetünk.



Börcsök Enikő

Közben pedig egy szép, könnyed kis játéknak lehetünk tanúi. A világ egyik legbonyolultabb, de bonyolultságában legegyszerűbb és legpraktikusabb játékszerét rakosgatja előttünk a Nemsenkilény, éppen úgy, mint az életének elemeit: egy Rubik-kockát. Ez az allúzió meglehetős pontossággal ábrázolja az autista világrendjét: legalább olyan nehéz ezt kirakni, mint a forgatós logikai játékot. Az előadásban pedig néha túlrakosgatják ezeket az elemeket, sokszor teljesen fölösleges átrendezni a teret. Az elemek közül az igazán érdekfeszítő az, amikor Börcsök a kék felületre egy feladványt firkál fel. Az összekevert sorrend lassan áll helyre, olyan lassan, hogy becsatlakozhassunk a játékba, hogy részesei legyünk. Kitalálhatjuk a kirakó különböző elemeit és megállapíthatjuk, hogy csak az utolsó hiányzik. Ezt pedig már velünk együtt írja fel a Nemsenkilény – a megfejtés persze nem nehéz, sőt talán túlságosan is könnyű, csak figyelni kellett rá, többször is elmondta.



Börcsök Enikő

A kirakós játék mellé, afféle kiegészítőként, betekinthetünk a mindennapjaiba – ami egy idő után szerencsésen kifolyik a mesélésből –, s láthatjuk, hogy milyen külső erők által meghatározott szokások alapján kell élnie az életét. Hogy hogyan szabályozzák az ő belső világát, és hogyan mondják meg neki, hogy mi micsoda. Sok mindenre vágyik, de erre egyáltalán nem. Legalábbis így nem. Minden ember egy világ, még ha sokszor furcsának is tűnik, vagy nehéz is vele. Minden világnak megvan a maga nyitja. Nincs senkilény. És mindegyember?