Iglódi István rendező, igaz, nem ásott le a helyzet és a történet mélyére, de egy rendkívül korrekt formában, a színészekből és a karakterekből építkezve állította azt színpadra. Itt jellemzően minden karakternek két oldala van, a szereplők egyáltalán nem egyszerűsödnek egyértelműen jó és rossz figurákra. Tóth Sándor nem riad vissza a modoros színjátszástól, ha Don Quijote megformálásáról van szó, hiszen egy naivan elvakult idealistáról van szó, akinek minden idézőjelét és képletességét képes így érzékeltetni a színész. Szűcs Sándor egyszerű, hű és vigyázó butasággal jellemzi Sancho figuráját, azonban a színésznek nem mindig sikerült eldöntenie, hogy paródiáról vagy komolyan vett érzelmekről van szó. Auksz Éva Aldonzájában minden megtalálható, amit elmondanak róla: az eltúlzott paraszti véna és a gyönge nőiesség, amelyek között egyensúlyozva igaz, nem egyszer esik a fölösleges túlzás csapdájába, sokszor azonban ezt visszájára fordítva szüli meg a váratlan, cinikus humort. Őze Áronban ott van az előadásban játszott börtöntöltelék elutasító ridegsége, amit a belső színdarabban Dr. Carrasco megformálásában egy más oldalról használ fel. Sipos Imre nem egyszer rendkívüli humorérzékkel és cinizmussal kezeli a fogadós szerepét, a foglyok vezetőjeként pedig az egysíkú elvakult parancsolgatást megfontoltsággal teszi árnyalttá és izgalmassá.


Auksz Éva
A Vayer Tamás (díszlet) és Tordai Hajnal (jelmez) által létrehozott látvány makulátlanul adja vissza az általunk látott előadás nyomasztó, sötét és kilátástalan hangulatát, ami által érthetővé válik, hogy miért szeretne Don Quijote egy álomvilágba menekülni, és miért ragaszkodik vakon naiv és soha nem létező erkölcseihez. Ezt a füst, a szárazjég és a világítás egy izgalmasabb és látványosabb térré teszi a közeget a belső színdarab eljátszásához. A teret betöltő, a stúdiósok által hol bátran, hol pontatlanul járt koreográfiák közül a táncok, Fincza Erika elképzeléseiben abszolút a hangulathoz és a világhoz illeszkednek, azonban Gyöngyösi Tamás verekedős, ugrálós betétei inkább esetlennek hatnak, mintsem betöltenék pörgős-látványos-izgalmas funkciójukat. Amikért utóbbiak megszülettek, a zenék percről percre csendülnek fel a színpadon, amelyek általában kellemesen hangulatos aláfestések és csak néha válik töménnyé a mennyiségük. A színészek pedig hol szerepükből építkezve adják elő a dalokat (ez igaz Tóth Sándorra, Auksz Évára, Őze Áronra), hol egyszerűen eléneklik őket, de nemegyszer előfordul az is, hogy csak próbálják eltalálni a hangokat.
Iglódi hol szabadjára engedte, hol pedig feszesen fűzte az előadást (az egy részben játszott estében nem egy jelenetet nyugodtan lehetett volna sűríteni, hogy végig feszes és pörgős legyen, és ne adjon esélyt az unatkozásra), egy pillanatig sem átcsapva abba a merengő életidegen ábrándozásba, amit a darab kétségtelenül adhatna. A végig felfűzött vágyképek Don Quijote és az író részéről is jogosak, hiszen nehéz nyitott szemmel embernek maradni egy ilyen sötét világban, azonban azt is láthatjuk, hogy mi ennek az eredménye. Nem túl kecsegtető kilátások, de mit lehet tenni, ha az a múlt már nincs, amiben élni szeretnénk, a jelenről pedig nem vagyunk hajlandóak tudomást venni.