A Kabaré Liza Minellitől hangos sikere valószínűleg örökre beírta Joe Masteroff musicalét a színház- és filmtörténetbe, ugyanakkor nem érdemes figyelmen kívül hagyni azt a nem elhanyagolható részletet, miszerint Bob Fosse radikálisan átszabta az eredeti darabot, és egy igazi posztmodern off-musicalt rendezett vászonra, paradox módon a realista elemek segítségével megfosztva az eredetit annak explicit konkrétságától és moralizáló pátoszától. A győri társulat nem így tett.
A Bob Fosse örökérvényű remekéből táplálkozó néző gyorsan leszámol hiú reményével, miszerint azt a meghatározhatatlan zenés stíluskavalkádot látja majd, amit eleddig a Kabaréhoz kapcsolt, és kénytelen gyorsan megbékélni azzal, hogy itt a klasszikus próza-zene lüktetésben fognak zajlani az események, bár ez még izgalmas is lehetne. Azonban rögvest elszáll minden remény az izgalomra, amikor látjuk, John Kander és Fred Ebb munkája érintetlenül hever a színpadon. Azaz mégsem. Egyetlen nagy mondanivaló szüntelen kiabálása, miszerint a nácik már a spájzban vannak. És talán holnap már elő is jönnek.


Mihályi Orsolya, Klinga Péter, Bartha Alexandra
A felkiáltójelek kiabálásába belefeledkező előadás pedig leszámol szinte mindennel, amitől ez a felkiáltójel hiteles tudna lenni. Megszünteti a karaktereket, kihúzza a viszonyokat, és leszámol az eleganciával, minden véletlenszerűen történik a színpadon. A nemzetiszocializmus térhódításának lappangó veszélyét Forgács Péter képviseli, pont úgy, ahogy egy báránybőrbe bújtatott farkas ábrázoltatik, Rupnik Károly a megértő zsidót hivatott játszani, Janisch Éva pedig a tenyeres-talpas örök túlélőt, ám ezt sokkal inkább tudjuk, semmint látjuk, lévén párosuk nem mellőzi a ripizésjelleget; Rupnikból hiányzik minden, ami Shultz urat bölcsé és megértővé tenné, Janischból pedig a kedvesség és életrevalóság, amitől szurkolni lehetne neki és így nekik is. A kényszeredett kifelé játszással csak Járai Márénak és Radnay Csillának sikerült megbirkózni, előbbi energikus és hiteles Konferanszié (talán túlságosan is ismerős a filmből, amelyben Joel Grey játszotta nagyszerűen), utóbbi azonban az első felvonásban nagyszerűen hozza a megfoghatatlan és meghatározhatatlan, egyszerre vonzó, naiv, infantilis és romlott Sally Bowlest. Sajnos a második felvonásban ő is némileg beolvad a kliséfigurák táborába, de legalább ebben a mivoltában nem csak felismerhető, hanem egész is.


Radnay Csilla
A Kit-Kat lokál szabadszellemű fertőjéből előbukkanó náci eszme kibontakozása Nagy Viktor rendezésében nemhogy nem mutat túl önmagán, de saját magának is csak vázlata, hiszen nemcsak a karakterek, de a műfaji klisék is elnagyoltak, és még a koreográfia szintjén sem átgondoltak, hol többen vannak a színpadon, mint amennyien kényelmesen elférnének, hol egyáltalán nincs személyre szabva a tánc (Janisch Éva kénytelen emiatt szétlihegni egyik dalát), így nem meglepő a tartalmi sekélyesség sem: az előadás nagyjából azt mondja, hogy a nácik rosszak, sunyik és gonoszak. Ez rendben is lenne, csak hát nem nagy nóvum, hiszen rossz, sunyi és gonosz emberek ugyanis mindig és mindenhol vannak. A kérdés onnan lenne izgalmas, hogy miként és miért is vethetik meg a lábukat még egy olyan helyen is, mint a Kit-Kat klub?
Ezzel együtt persze pörög a zene, szólnak a jobb-rosszabb hangok (Járai Máté érzi a stilizálás határait, Radnay Csilla pedig hallhatóan jól képzett e téren), a szabad térbe még a hangosítás viszonylagossága is belefér, van nagy és látványos díszlet (szép kaotikus záróképpel, ami önmagában még hatásos is lehetne), meg szép jelmezek, kár, hogy Nagy Balázs Clifford Bradshaw-jából hiányzik minden, amiért bele lehetne szeretni, és így egy tisztességes lávsztorit sem kapunk a zene-bona mellé.
(2010. június 26., Margitszigeti Szabadtéri Színpad)