A konok végletesség olyan köntös, amely nem áll túl jól az emberen, és idővel szűk, majd fojtogató lesz. Ez különösképpen igaz akkor, amikor filozofikus ideáktól vezérelve testünk minden örömeit megtagadva a szellem nagyszerűségében próbáljuk kielégíteni vágyainkat. Erről és a bárány tömegről szóló maró gúnyirat Molière Tudós nők című komédiája, amelynek elemei bár kétségkívül láthatóak a Karinthy Színház színpadán, átütő egészet nem tudnak kiadni.
Az eredeti mű maga a jellemkomikumi Kánaán, amelyben bohózati szituációk sorjánzanak egymás után végestelen végig, kegyetlenül kifigurázva és pellengérre állítva néhány archetípust a sarlatántól a papucsférjig. Ezt a papucsférjet ugyanis egy tudományrajongó, háklis hárpia irányítja, akinek egyik lánya az anyja útját követve vakon tiszteli a legnagyobb marhaságokat és pocsék verseket művészetként tálaló költőt, másik lánya pedig élné a tudomány nélkül, szerelmesen tengődő átlaglányok mindennapjait. A kavarodás abból lesz, hogy a költő, szemet vetve a nagy vagyonra, a szelíd lányt kívánná oltár elé vezetni (a mama legnagyobb örömére), aki viszont inkább szerelméhez menne feleségül (ezt a papa támogatná). Az alapszituáció még ott kap némi gellert, hogy ez a fiú történetesen a nővérének volt az udvarlója, akit bár folyton kikosarazott, most feltolul benne féltékenység.
Tehát adott két térfél: a szellemi létet istenítő, minden mást aljas, gyarló fertőként megbélyegző mű-műértő álesztéták fensőbbséges csordája, és a hétköznapiságban kiegyensúlyozottan tengődők mindennapjai. A két világ persze jól összekeveredik, hogy kiderülhessen: a suszteren kívül senki másnak nincs helye a kaptafánál.
Jelenet az előadásból
A képletnek természetesen elementárisan kellene hatnia Molière sziporkázóan szellemes szövegeivel, de Kéri Kitty rendező kezében az alapanyag nem tudott életre kelni. Ez különösen az első felvonásra igaz, ahol a színészek a primer sablonérzelmekkel történő versmondáson kívül sok inputtal nem támogatták az előadást, ami a második felvonásra szerencsésen megváltozott, így a szövegszintű poénok egyre több helyen tudtak kibontakozni. Ami nagyon nagy hiátusa az előadásnak, hogy ez a szöveg csak minimális rendezői ötletekkel volt kibélelve, így halasztva el temérdek lehetőséget arra, hogy karaktereiket kibontva, valódi élettel töltse meg színpadot. A színpadi ötletek esetlegesek, ahogy az egész történet ’20-as, ’30-as évekbe való áthelyezése is, amelynek azon kívül, hogy a végén hangulatos zenére jó finálét tudtak kerekíteni, semmi teteje nem volt.
A mű velejét adó karakterkomikum kidolgozatlansága miatt csak néhány esetben láthattunk valódi, bohózati pillanatokat a színpadon, amit elsősorban a remekül teszetoszáskodó, a papucsság ellen kedves mamlaszként harcoló Schlanger András Chrysale-jének, valamint Egri Kati despotaságában is szerethető Philaminte-jének, Egri Márta teljesen elszállt Belizájának, Sághy Tamás végig átlátszó Trissotinjának, és Vertig Tímea tenyerestalpas Marie-jának köszönhetünk, de Kovács Krisztián Klitanderének és Oberfrank Pál Ariste-jének is jut néhány jobban kidolgozott szituáció.
Bár a tévénézős kerettörténet akár még megható véget is kölcsönözhetne az előadásnak, de ennek a kereten belül lévő kissé ízetlen massza nem képes súlyt adni. Így a Tudós nők megmarad egy felszínesen kellemes, de nem túl maradandó emléknek, többnek sajnos nem.
