Két színész, egy bőrönd, benne néhány ruhadarab, továbbá némi közönség. Ennél több nem kell a színházhoz sem Európában, sem Afrikában. Magyarország és Zimbabwe tehát ebből a szempontból rokon, bár karónyelésben jobban állunk, mint afrikai embertársaink. Az interaktivitásra kevésbé hajlamos, de a gesztust jó szívvel fogadó közönség így némiképp meggyengíti az egyik lábát az előadásnak, de a két színész így is magával ragadó szimpátiával és humorérzékkel meséli el Shakespeare egyik könnyed szerelmi szálszövését.
Tonderai Munyevu és Denton Chikura a kamaszszerelem lila ködét és az ehhez balgán asszisztáló felnőtt társait szándékoltan karikírozva, minden merev keretezés nélkül, a szórakoztatás feltett szándékával játsszák a szó legnemesebb értelmében. Nem lélekbúvár karakterboncolgatások, hanem a mesélés nemes egyszerűsége, illetve a mesei figurák könnyed megformálása kerül a játék középpontjába, hogy a két színész Shakespeare figurái mögül újra és újra kikacsintva közös játékra invitálja a közönséget. A komolyan vett komolytalanságot már az első jelenet nagyszerűen jelzi, amelyben az eredeti angol szöveget egy tolmácsolás keretében vélhetően autentikus sona, esetleg ndebele nyelven is megismerhetijük, ami a gyulai vár udvarán több, mint egzotikus jelenség. Arne Pohlmeier rendezése az ilyen, és ehhez hasonló interaktív betétek mellett (ti. néhány szerepet konzekvens módon a nézők játszanak) tulajdonképpen egy sztorit szeretne elmesélni, amely egyszerű ugratásnak indul, és komoly házasságban végződik, a szereplők nem feltétlen örömére.


Tonderai Munyevu, Denton Chikura
A sztorit viszont a nézőtérről több ok miatt is nehéz követni. Egyrészt az előadás improvizációs részeit nyilvánvalóan nem lehet feliratozni, és így a közönség saját nyelvismereteire kénytelen támaszkodni (egyébként a két színész láthatóan figyel az érthető és egyszerű fogalmazásmódra), másrészt minden szereplőt – ebből jó néhány van – külön ruhadarab jelöl, amelyet hol az egyik, hol a másik színész ölt fel, harmadrészt pedig az előadáshoz egyáltalán nem illeszkedő Shakespeare-fordítás miatt: Szabó Magdának az ötvenes években készült, az irodalmi hagyományoknak megfelelően ékesen lírai stílusban fogalmazott magyar szövege nem éppen kompatibilis a gyakran puritán mód egyszerű angol textussal és ezzel az előadással. Az pedig, hogy Shakespeare elbírja akár Akont, akár a Destiny's Childot, mára már teljesen természetes, és jól jelzi, hogy miért is nem passzol ez a fordítás a színpadi szöveghez.
Az előadásnak láthatóan az egyik alappillére kellett volna legyen a közönség, amely reagál, kommunikál, esetleg felkiabál vagy hozzászól az előadáshoz, az egyes kiválasztott emberek együtt játszanak és együtt mernek élni a színpadon a színészekkel, de ezt ez a klasszikus nézőtér-színpad térelrendezés nem segíti, nem beszélve arról, hogy ez errefelé nem része a befogadói rutinnak, pedig a két színész láthatóan akkor kezdett igazán élni, amikor valódi reakciók szűrődtek át a nézőtérről a színpadra. Ez az előadás második részére jobban elmaradt, így pedig időnként meg-megtorpant az egyébként sodró és lendületes játék. Szerencsére arányaiban azért ebből volt a kevesebb.
Ami biztos: ha egy angol nyelvből megfelelően kvalifikált, a színházi formák iránt nyitottabb és játékosabb közönség elé kerül ez A két veronai nemes, akkor szétveti a házat a siker, ami így sem maradt el, csak a begyújtásra váró rakéták a taps után ott hevernek a színpadon, és ezért kicsit kár.