Valljuk be, az embernek vannak különféle előítéletei egy Elton John-Tim Rice által készített musicalátirattal kapcsolatban. Hogyan lehet musicalmesévé tenni az Aidát, amely nem egy vígopera, hanem egy erős tragédia, és jellemzően nem a tizenéves korosztály az elsődleges célközönsége. Azonban az előítéletek nem mindig válnak be: a Margitszigeten sikerült létrehozni egy olyan előadást, ami akár nagyon különböző generációk által is élvezhető, és szép élményt nyújt.
Az előadás előtt a reklámban „interaktív meseszínpadként” emlegetik a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot. A meseszerű érthető, ellenben az interakciónak nyomát sem lelni. Most ezen kerekedjünk felül: a „meseszerű” jelzőt abban lehetett érzékelni, hogy a díszlet- és kelléktárnak köszönhetően egy nagyon erős atmoszférájú színpadot sikerült kialakítani, ami teljes mértékben vissza tudta adni a darab helyszínét. Tehát ha van olyan, hogy a díszlet elrepít minket oda, ahol a színmű eseményei zajlanak, akkor ez olyan volt. A színészek is nagyon otthonosan mozognak a térben, amit jól ki is használnak, és rengeteg dekorációval meg kellékkel dolgoznak. Az egyetlen hátránya ennek az, hogy néha túl bátran, túl sok statisztával, túl sok mozgással töltik meg azt a nagy teret, így amikor sok ember tömörül össze a színpadon, akkor nemigen lehet kihámozni, mi történik. Bár ez csak az első felvonás első felében volt gond.


Oláh Ibolya
A történet követhető, még az is egyértelműen értheti az események kapcsait, aki nem látta az eredeti Aidát, vagy nem ismeri a mű történetét. A dialógusok kivételesen jól érthetőek, a színészi játék tiszta és egyértelmű. Xantus Barbara azonban nem tudta jól megfogni Amneris karakterét. Egy jólelkű, igazságos és egyáltalán nem buta hercegnőről van itt szó, aki még nagyon szerelmes is Radames hadvezérbe. Ezzel ellentétben a megformált alak elég gyakran a túlságosan affektáló csitri karakterét adta vissza, pedig a cselekedetei egy sokkal okosabb ember benyomását keltő nő személyiségéről adtak tanúbizonyságot, és ez elég zavaró ellentét. Viszont Xantus Barbara énekelt messze a legszebben, olyannyira, hogy erre az időre még meg is feledkezik a néző az előbb említett problémáról, sajnos csak átmenetileg. A zenés részek, dalok is jól tükrözik az érzelmeket, a drámai tetőpontokat, sőt a dalok előadásmódja is kifogástalannak mondható. Mindez annak ellenére van így, hogy a hangosítással voltak apró bajok. A magas hangok gyakran zavaróan hangosak voltak, és nem egyszer a mikrofon is besípolt.


Középen: Kálloy Molnár Péter
Tehát volt egy Elton John és Tim Rice által kicsit oroszlánkirályosra átírt Verdi-opera, amiből az alkotók megkísérelték kihozni a maximumot, és ezt a színészek majdnem kifogástalanul meg is valósították. Hiszen végül is mennyire durva helyzet az, hogy ezek itt egymásba szerettek, azután elárultak mindenkit, majd felhagytak mindennel, hogy együtt végezzék ki őket, miközben meg voltak róla bizonyosodva, hogy ez így van jól, és talán tényleg így van jól. Szóval azt mondom: nyomot hagy a musical még abban is, aki nem híve a felszínes műanyagszórakoztatásnak. Ezért összességében azt kell mondjam, hogy aki megteheti, áldozzon időt és pénzt (sajnos nem keveset) erre az előadásra, mert kellemes élményt nyújt szinte korosztálytól függetlenül mindenki számára.