Három fiatal férfi egy lakásban: egy tervezőgrafikus, egy liftügynök és egy tévés műsorvezető. Ketten testvérek, a harmadik a barátjuk. Egyikük már régebb óta pánikbeteg, a másikuk éppen most lett az, és lehet, hogy a harmadik sem ússza meg, csak idő kérdése, hogy mikor és mitől tör rá a para. Korunk (anti)hősei Budapesten, Helsinkiben, akárhol. Amit megtudunk róluk, az inkább tipikus, mint egyéni, inkább felszínes, mint mély, inkább a saját meglévő tapasztalatainkra épül, mint az előadás adta új felismerésekre. De kétségkívül szórakoztató.
Mika Myllyaho, amellett, hogy rendező, a kortárs finn dráma egyik ismert reprezentánsa, aki éppen mostanában került a finn Nemzeti Színház élére. A Pánik egy trilógia (Pánik – Káosz – Harmónia) első része, és ez a rész nemrégiben nyomtatásban is megjelent a Mai finn drámák című kötetben. Bevallom, nekem másodszori olvasás után is ez tűnt a leggyengébb láncszemnek a válogatásba bekerült, összesen öt drámából, amelyek között egészen kiválóak is akadnak. Két hónap távlatából annyira emlékeztem belőle, hogy a három főszereplő az önsegítő könyvekből ismerős módszerekkel kezelgeti egymás lelkét.


Miklós Marcell, Szabó Kimmel Tamás, Marton Róbert
Ezek után kíváncsian vártam, hogy a Rába Roland rendezte előadás mélyített-e valamit a darab felszínességén. A finn neveket magyarra (a színészek keresztnevére) cserélték, a színészek beleszőttek a szövegbe néhány napjainkra utaló mondatot, videobejátszásokkal, fürdőszobai közvetítésekkel filmesítették a színpadi történéseket (a néző csak a nappalit látja „eredetiben”, a mögötte lévő fürdőszobát csak a kivetítőn), de mindez a lényegen nem sokat változtatott. Marci (alias Miklós Marcell) hónapok óta nem mer kimozdulni a lakásából, kevés sikerrel próbálja megérteni, hogy miért és hogyan jutott idáig. (Ez az alaphelyzet, sőt, a videotechnika bevonása is erősen emlékeztet a szombathelyi színház tavalyi évadban bemutatott, Dömötör Tamás rendezte Szerelmes Balázs című előadására.) Robi (Marton Róbert) próbaidőn van: lehet, hogy elhagyja a felesége, ha nem változtat magán és a kapcsolatukon. De hogy pontosan mit és miért kellene változtatnia, arról fogalma sincs. Még Tomi (Szabó Kimmel Tamás) karaktere a legösszetettebb: egyszerre tévés hírhiéna, aki egy buddhista szerzetest is gátlástalanul kihasznál a nézettség növelése érdekében, és figyelmes testvér, aki, ha morogva is, de gondoskodik lakásba szorult öccse mindennapi betevő Xanaxáról és Pilóta kekszéről, sőt, még a lakásban lassanként eluralkodó tárgy- és szemétkáoszt is próbálja kordában tartani. Érzelmi élete azonban erősen redukált: saját bevallása szerint egyszer volt szerelemes tíz percig, de nem kér többet ebből a horrorisztikus élményből. Barátnője ettől még persze van, igaz, időnként elfeledkezik róla. Szabó Kimmel Tamás jól él a – nagy vonalakkal, de mégiscsak megrajzolt – karakter adta lehetőségekkel, Miklós Marcell és Marton Róbert – minden igyekezetük és jó pillanataik ellenére is – a kevesebb darabbéli munícióval kevesebbet is tudnak kezdeni. És vagy a Gobbi Hilda Színpad akusztikájában, vagy a hangképzésükben van a hiba, de többször is előfordult, hogy szövegmondásuk alig volt hallható.
Maradnak az előadás látványvilágát meghatározó központi bútordarab, a fekete bőrkanapé körüli vulgárpszichológiai (vagy inkább bulvárpszichológiai?) eszmefuttatások anyakomplexusról, párkapcsolati zátonyokról, (mindent lepergető) teflonszemélyiségről, a terepjáróból másnak látszó világról, szerepjátékokról. És a jó poénok, felpörgő jelentek, például Tomi és Robi feszültség levezetőnek rögtönzött aerobic órája, vagy ahogy ülnek egymás mellett a kanapén, és bámulják a filmet, Marci kedvenc filmjét, a Beszélj hozzá!-t, és akkor tényleg ott van mindhármuk arcán a teljes karakterük. (Almodóvar egyébként a darab alcímében is megidéztetik: Férfiak az idegösszeomlás szélén.) Robi utálja a filmet, és nem is érti. Ezen aztán – ahelyett, hogy beszélnének róla – jó alaposan összevesznek. Az előadás azonban legalább beszél a pánikról, és ha megnézzük, biztosan jobban fogjuk magunkat érezni, mintha Marcihoz hasonlóan bezárkóznánk otthon, és a kanapén ülve bámulnánk a tévét.