A nagy találkozásokból többnyire sztorik, ritkábban barátságok, esetleg szerelmek szoktak születni, legritkábban egy előadás. Pedig Fekete Ernő és Weöres Sándor találkozása maga a nagy találkozás, a maga tökéletes hétköznapiságában. Hiszen mi sem természetesebb annál, hogy akivel egy nyelvet beszélünk, azzal szívesen beszélgetünk, csevegünk vagy szórakozunk. Mit nekünk tér vagy idő, ugyan! Weöres a paripa, Fekete a lovas, és nekünk is jut hely a szekéren.
A helyszín egy nappali, ahova megérkezik a kissé fura, bohókás kinézetű, vidám férfi, és nekikezd egyik versének. Majd a másiknak, a harmadiknak, a nagyediknek, az ötödiknek, és így tovább. Csak és kizárólag versel, mintha ez a világ legtermésztesebb dolga lenne. Hol vidámakat, hol súlyosabbakat, hol ironikusan, hol játszva, de végig szórakozottan. Szórakoztatva. Magát szórakoztatva. Egyedül van, de nem magányos. Játszik. És minden, ami körülötte van, vele játszik: a függöny, a kép, a szőnyeg, a sámli, a villanykörte, a vers. A tökéletes harmónia kézzelfogható sci-fije, ahol csak rajtunk múlik, hogy miben látjuk meg az élőt, és azután már minden magától értetődik, nem is lehet másképpen.


Fekete Ernő
Ahogyan magától értetődik az előadás minden egyes szava is, ami elhangzik a színpadon, és nem azért mert minden betűt, minden sort értünk, hiszen ez talán még olvasva is nehéz lenne, hanem azért, mert aki mondja, az érti, hogy miről beszél. És ez nem a szavak szintje. Fekete Ernő végig játszik, nem csak a versekkel, de velünk is. Cinkosan figyel, és ez a cinkosság bizalmat ébreszt: hiszen tudja ez a férfi, hogy mi ott vagyunk, és mégsem meg-, hanem eljátssza magát. Végig érezni, hogy valamit szeretne mondani, de nem azt, amit mond. Vagy nem csak azt. Aztán előkerül a paripa, szétnyílik a függöny, elindul a konga, és megtörténik az összekacsintás. Ekkor már minden világos.
Ennyire tiszta és megható gesztust az ember a legjobb barátjától is jobb esetben is csak egyszer kap az életben. „Ha érted – márpedig tudom, hogy érted –, miről beszélek: gyere, menjünk együtt!” Könnyeden és harmóniában élni ugyanis nem több, mint kellő nagyvonalúsággal viszonyulni a Nagy És Súlyos Kérdésekhez, egy percig sem komolyabban venni azokat és önmagunkat, mint amennyire azok komolyan vesznek minket. Az életet élni, megélni kell, ez pedig görcsben, béklyók közt nem megy. Talán csak a szobában, talán csak egyedül, talán csak gondolatban merjük, de ott akkor merjük! Valahol merni kell naívnak, szórakozottnak, játékosnak, légiesnek lenni. Csak így lehet két lábbal a földön repülni.


Fekete Ernő
Fekete Ernő az általa válogatott Weöres Sándor-versek között is megtalálja a harmóniát, azzal együtt (vagy pont azért), hogy a szerkesztés legalább annyira szórakozott, mint a karakter. A világ legtermészetesebb módján ugrál a lehető legsúlyosabb versekről a gyerekmondókaként ismertté vált asszociációs láncokra, hogy aztán az ironikus imádságokat felváltsa egy rímjáték, és mindezt felvállalatan a költő bőrébe bújva mondja. Weöres többször is „megszólal” az est folyamán, és jellegzetes hangú szavalataiban leglább annyira lehetetlennek tűnő kapcsolatban van hangszín és művész, mint amúgy a színész és a szöveg, lévén mindent úgy lep be a komolytalanság, hogy annak minden komolysága kiviláglik. A tripla lezárás pedig remekül dramatizált. Keresztes Tamás kivételes érzékenységgel, az előadás hangulatával tökéletes összhangban megkomponált zenéje a záróképben azzal a bizonyos gesztussal a karakter lezárása, az utána megszólaló Weöres-hangbejátszás, amelyen egy indulatszavakból álló ausztrál verset ad elő eredeti nyelven, a költő lezárása, a színpadon rendrakás közben megtorpanó, majd meghajoló Fekete Ernő pedig a színész lezárása, ő csak játszott. Ők így játszanak.
És hogy mi hogy játszunk? Mindegy, csak játsszunk. Mindegy, hogyan. Akárhogyan. Bárhogyan. Csak lazán. Csak komolytalanul. Csak bátran.