Gigor Attila első színházi rendezésében, a Persona adaptációjában szándékoltan és koncepciózusan ragadja meg Bergman személyiségjátékát, amelynek egyes elemeit és szövegét nem egyszerűen színpadra állítja, hanem igyekszik lefordítani a színház formanyelvére. Ez a lefordítás viszont némileg elsikkad, aminek köszönhetően az előadás széles amplitudón mozog, és bár érdekes kérdéseket és helyzeteket vet fel, mégsem teljesen letisztázott.
A történet egy teljesen hétköznapi, ám célzatos szituáción alapszik: egy színésznő egy Elektra előadáson megakad a egy pár percre, majd a meghajlások, hazamenetel után másnap némasági fogadalmat tesz, ami még hagyján, de szinte nem is reagál semmiféle külvilági impulzusra. Alma nővérre bízzák a gondozását, akivel egy idő után a főorvos vidéki nyaralójában folytatják a rehabilitációt. Ez a két nő pedig beszélget, pontosabban Alma monologizál és sok mindent beleképzel Elizabethbe, aki pedig – jó, kíváncsi és perverz megfigyelőként – nem ellenkezik.
Gigor egyik legszembetűnőbb rendezői kezdeményezése, hogy igyekszik azt a fajta folyamatos személyiségbomlást, -zavart, a két nő közötti állandóan feszült, izzó és változó hangulatot, amit Bergman zsenije játszi könnyedséggel és megkapó természetességgel a kamerára varázsolt, visszaadni. Ehhez pedig a rendező nem csak a szövegre támaszkodik. Sok elemet, a mozgatható ágyat, a reflektorral vetített kört – ami markáns keretet szab az előadásnak –, a hátsó utcafényt, fényváltásokat, szövegkönyvet, napszemüveget, borosüveget és érzékletesen felcsendülő zenét használ, hogy valahogyan elkalauzolja a nézőket ebbe az egyébként is rendkívül ingoványos személyiségvilágba, arra a terepre, amit elvileg mi magunk kezelünk, mi magunk építünk ki, sőt mi magunk élünk, de valahogy mégsem ismerünk.

A rendező azonban az ismereteiről nem egészen tud számot adni, mivel bár nem csak az átdolgozott forgatókönyvre támaszkodik, az előadás mégis tartalmaz szövegközpontú részeket. Mindemellett az egyik legerősebb és leghangsúlyosabb eszköze Gigornak a színház tudatosítása, önreflexiója, ezt sugallja a kezdőképes behangolás, az „elfelejtettem a szövegemet” felkiáltás után a színpadon lévő szövegkönyv olvastatása a színészekkel, a körön kívül ülő színész folyamatos „benézése”. És bár ezek a hangsúlyos gesztusok, egyértelműen kiváltanak valamit a történetből – ami szükségszerű, hiszen az egyik főszereplő egy színésznő –, de hogy ezzel igazából mi volt a cél, azon túl, hogy megmutassák, színész és szerep között hasonló játékok mennek végig, hasonló megismerési és megkülönböztetési aktusok zajlanak le, az egy remek kérdés. Ebből a játékból adódóan pedig a rendező erősen támaszkodik a színészeire is.
Elsősorban Lax Juditra, aki a hátán cipeli az előadás középső részének szövegkönyvén túl a cselekvés és állandósult energiakeltés terhét is és úgy tűnik, hogy csak időszakosan tud ennek a feladatnak eleget tenni. Alma nővér nudistamonológja, egy-két csalódása nagyon, szereptévesztése rendkívül koncentráltnak, kidolgozottnak hat, azonban sokszor inkább a beszéd, a különböző magatartások éles elválasztásán van a hangsúly, mintsem a finom egybedolgozottságon. Az is elvesz Alma karakteréből, hogy a színésznő a filozofikusabb jellegű szövegrészeket meghagyta a maguk általános szintjén. Gubík Ágnes Elizabeth minden csöndjét, minden némaságát kidolgozta, és bár alkata hasonló a Bergman-filmbeli színésznőkéhez, a mondatokból, dialógusokból sokkal inkább az érzelmi zavartságot és görcsöt, mintsem a bennük lévő önző kihasználást és megtébolyult játékot hozza ki. Sokszor a két színésznőből inkább az instrukció, semmint a játék süt át – például a tükörkoreográfia –, ami néha a rendező és a színész közti hiányos kommunikációról, illetve a színházi formával kapcsolatos bizonytalanságokról árulkodik. Fekete Ernő viszont egy-egy hangsúlyból, egy-két célzott gesztusból és ülésből teljesértékűen valósítja meg mind a rideg és távolságtartó orvos, mind az aggódó és önmagával szembenézni igyekvő férj, mind a kettejük között lévő, kissé cinikus narrátor karakterét.

Gigor azt sem tisztázza, hogy a két főszereplőnk végül is igazából egy személy vagy csak Alma őrült meg; nem tiszta, hogy tulajdonképpen mi is történik, erről pedig a határozott állásfoglalás (az értelmezés) elkerülhetetlen. Pedig ott van a színpadon a kihasználás, a zsarnokoskodás, az önzés, a női labilitás szilárdsága, egy élet minden kérdése, intelligencia és érzelem, számítás és elveszettség – mindez szigorúan színházi keretek között, ami egy filmrendező első színházi rendezésétől mindenképpen invenciózus felütés. Ám ez a zavart personaság nem csak a színpadon van ott. Nem csak szerepekben létezik. Ezzel pedig kezdeni kell valamit.