Eric Idle, a darab szerzője (és a film 1/6 alkotója) szerencsésen úgy dolgozta fel a mozit, hogy még véletlenül se akarja belőle ugyanazt kihozni, és ez az egyetlen lehetősége annak, hogy ne a biztos bukást eredményezze a vállalkozás. Idle sutba dobta a középkori történelmifilm-paródia mögött sikoltozó radikális társadalomkritikát és a mozi blődségét négyzetre emelve egyfajta musical-önszatírát faragott a Gyalog galopp motívumainak fölhasználásával, s ha minden jól megy, akkor ebből – igaz, teljesen máshogyan – mégiscsak kijön az efféle öncélú habkönnyű szórakozásformáknak a(z ön) kritikája. Ez a megközelítés pedig teljesen vállalható, ha elfelejtjük a művészet fennebbenvalóságára, a populáris formák elvetésére vonatkozó, magasra tartott orral előadott farizeus felhívásokat, márpedig miért ne felednénk el ezeket?
Szerednyey Béla, Molnár Szilvia (fotó: Petró Adri / www.zene.hu)
Ebben a felállásban sok mindent meg kell változtatni az eredetihez képest. Az csak a rajongóknak fáj, hogy klasszikus jelenetek (pl. a boszorkányos, vagy Sir Robin históriája, a rajzfilmsárkány és egyebek) kimaradnak. A nagyobb gond, hogy a lovagok egyénisége némileg feloldódik ebben a rendszerben, még akkor is, ha a film prológusában elhelyezett figurák vedlenek át a különböző lovagokká – vagy egyszerűen „csak úgy” odakerülnek a színpadra. Az egyedüliként körvonalazható egyéniségű, gyáva Sir Robint kivéve általában esetleges figurák veszik körbe a kókuszdiók hangutánzásával lovaglást imitáló Arthur királyt. Persze egy musicalhez elengedhetetlen a romantikus szál – erről több dalban biztosítanak bennünket az alkotók –, így A Tó Úrnője képében egyfajta „direkt műfaji kellékként” megjelenik a Nő, akivel hősünk (Arthur) a végén megkötheti a nézők által elvárt házasságot. Mindez kiegészülve jó néhány fordulattal, a fikció-valóság összemosásával, a populáris kultúra különböző elemeivel, színház-őnreflexióval, illetve a Gyalog-galoppon kívül több Python-motívum fölvonultatásával – ilyen a halas-pofozótánc felidézése a Monty Python Repülő Cirkusza 28. részéből, vagy az Always Look on the Bright Side of Life című dal a Brian életéből.
Persze a musical története sem szól másról, mint a filmé, melynek eredeti címe („Monty Python és a Szent Kehely”) pontosan megjelöli, hogy mi után is kutakodnak a kerekasztal lovagjai. Az Úr felhívására a Megváltó vérét tartalmazó edényt, a Grált keresik a világ minden pontján (pedig nem is kell olyan messze menni érte). Már abból, hogy ez egy musical tárgya, érzékelhető, hogy a műben semmi nem vehető komolyan, hiszen a patetikum és a profán, a magasztosság és a hétköznapiság e pimasz kettős jelenléte egymást kizáró elemeket rendel egymáshoz, ami máskor is megtörténik, de itt felnagyítva ki is ütközik, és megmutatja az ebben rejlő lehetetlenséget. A Gyalog galopp e kettősség mesteri vegyítésében, a kontrasztok kiélezésében mutat igazán kiemelkedőt, és humorának mélysége és élessége sokban ennek köszönhető.
Serbán Attila, Nagy Sándor (fotó: Petró Adri / www.zene.hu)
Ehhez viszont nagyon sokáig nem szabadna éreznünk annak az eldöntöttségét, hogy mi mennyire vehető komolyan. A filmben Arthur a végsőkig elszánt, mindvégig halálos komolysággal tör előre a kehely felé (nem) vezető úton, míg a lovagok az emberi korlátokat, a hősi attribútumok tagadásának hétköznapiságát testesítik meg. A musicalváltozat szinte az első pillanatban eldönti, hogy itt most egyszerűen hülyeségdömpingről lehet szó, és a mű egyetlen célja eljutni a második óra harmincadik percéig, a fináléig. Hiányzik a szereplők vérkomolyságának és a filmnyelv kontextusának ellentmondása, az a bizonyos kétfenekűség, amitől érdekes lesz az az egyébként tényleg impozáns poénzuhatag, amit a színpadon látunk. Közeledvén a végéhez már a műfajban sem vagyunk biztosak: sokkal inkább egy élvezetes revüt látunk mint musicalt – csak hát így már ez valami egész más.
Tisztesség ne essék szólván, az alapanyag annyira profi és ütős, hogy gyakorlatilag nem lehet elrontani, ugyanakkor korántsem könnyű feladvány az alkotóknak. A Madáchban nem is lehet szó arról, hogy el van rontva, de hogy hiányérzete van az embernek, az biztos. Elsősorban talán a lovagok figurájának elnagyoltsága miatt, másrészt azonban – és most nagyon fellengzős mondat fog következni – azért, mert az egyes szerepek akkor működnek, ha a színész mind színészként, mind énekesként magabiztosan tud működni. Az első premierszereposztásban tán ketten felelnek meg teljesen e követelménynek: Barát Attila, aki Artúr fegyverhordozója, Patsy szerepét szinte egyenrangú társ-főszereppé képes növeszteni, reakciói arányosak, hangja pontos, éneke tiszta, illetve Szente Vajk, aki Sir Robint nagyra nőtt anyucikedvenceként láttatja, energikusságáról pedig már korábban is volt szerencsénk megemlékezni. Szerednyey Béla (Arthur) csak a második felvonásra pörög föl, az elsőben mintha egykedvűen, érzelemmentesen és érdektelenül darálná az előadást. Molnár Szilvia A Tó Úrnőjeként sokkal merevebb a kelleténél – ő az, akinél a hang megvan, de sokkal felszabadultabb, légiesebb, könnyedebb, a körülményeket uraló pozíciót kellene találnia. Ugyancsak rendelkezik a hangi adottságokkal Feke Pál, ám Dennis szerepében erélytelenebb a kelleténél, a Mocsárvár ura és a Fekete lovag figurája pedig gyakorlatilag ritmustalan, átérzetlen, ami a poentírozásra meglehetősen rossz hatással van. Például az őrök jelenete a Mocsárvárban teljesen „megágyazatlan”, ami Ádok Zoltán kizárólag külsődleges túlzásokra épülő Herbert hercegének is köszönhető. Nagy Balázs Sir Lancelot coming outjáig szinte súlytalan a színpadon, Barabás Kiss Zoltán pedig a darabból szinte teljesen kihagyott Sir Bedevere-ként észrevehetetlen, kis ziccereket kasszíroz az anya és Concorde szerepében.
A Nyúl (fotó: Petró Adri / www.zene.hu)
Bárány Ferenc dalszöveg-fordításai káprázatosak: szellemesen és prozódiailag csiszoltan szólnak az énekes betétek, a próza magyarításakor azonban néhol a „Python-hűség” örvén mintha szánt szándékkal nem vett volna tudomást a filmhez készült – és Magyarországon szintén klasszikussá vált – szinkronfordításról, ott sem, ahol az akár gördülékenyebb lett volna a színpadi változaténál. (Természetesen nem a tök vs. kókuszdió problematikájára gondolhatunk, hanem mondjuk Dennis monológjára. Nyilván a fordítói önérzet megkövetelte a teljesen saját változat elkészítését, mégis érdemes lett volna megfontolni egyes esetekben a közismertebb mondatok átvételét.) A Kocsák Tibor vezényelte zenekar a Spamalot esetében nem egyszerűen eljátssza a számokat, de a játék részese is, és ebből a szempontból is remekül teljesít, a muzsika adta poénok, a változatos zenei idézetek is mind jól átjönnek. Rományi Nóra jelmezei színesek, látványosak, és arányosan idézik fel a filmben használt viseleteket. Rózsa István díszletei a hollywoodi látványt, a modern média külsőségeit ötvözik a középkori mondavilág mesés helyszíneivel. Szirtes Tamás rendezése pedig üzembiztosan idézi elő a közönség ovációját, s ennek rendelt alá mindent. Érezhető, hogy a produkció vizuális vonulatával ezúttal többet törődött, mint a mögöttesével, amely mintha nem is lenne, csak annyi a szándék, hogy ezt a hollywoodi újdonságot frissen, ropogósan azonnal tálalni kell a budapesti közönségnek.
Nagy Balázs (fotó: Petró Adri / www.zene.hu)
A Spamalot pontosan annyival jobb musical mondjuk a Producereknél, amennyivel Eric Idle és John Du Prez dalai változatosabbak Mel Brooks szinte kizárólag klisére alapozott zenei világánál, viszont annyival rosszabb változata a Gyalog galoppnak a filmnél, amennyivel több szót használ egy poénra. Sajnos inkább ez utóbbi mérce a meghatározó: a néző a legcsekélyebb szellemi energia befektetésére sincs késztetve, minden – de tényleg minden – ki van gondolva és mondva helyette. Talán ez az, ami miatt ennek az előadásnak nem igazán sok köze van a Monty Pythonhoz. Csak majdnem olyan, mint az. Ki lehet egyezni döntetlenben – már ha az előadás a Fekete lovag, a film pedig Arthur király.
(2009. szeptember 25.)
