Ranyevszkaja földbirtokosnő öt év európai utazgatás után, tele emlékekkel és adóssággal érkezik meg szeretett hazájába, Oroszországba. Négy évtizeddel vagyunk a jobbágyfelszabadítás után. A valahavolt jobbágyok egyre kevesebben maradtak függőségben, többen meggazdagodtak. A régi nemesség eddig megszokott életmódja nem tartható tovább. A nemesasszonynak választania kell: felparcellázza és eladja a cseresznyéskertet, vagy elárverezik a családi fészket és vele minden birtokot. Lukáts Andor és a végzős Gálffi-osztály kiváló együttműködésében elevenedik meg a csehovi életmű egyik utolsó, elementáris erejű drámája, melynek alaphelyzete mai posztmodern társadalmunkban is emberek tízmillióit nyomasztja. Tudunk-e haladni az élettel és változtatni elavult beidegződéseinken, vagy felépítünk egy látszatvalóságot, és hagyjuk, hogy az élet haladjon el mellettünk?
Az Ódry padlásán Lukáts Andor interpretációjában egy alapvetően „hagyományosnak” nevezhető rendezést láthatunk korabeli helyszínt idéző díszlettel, jelmezekkel. Ezt azonban cseppet sem negatív felhanggal emelem ki. Sőt, evvel a dráma (természetesen nem elfeledkezve Csehov színműveinek kicsattanó humoráról sem) kap egy tartalmához illő patinás keretet. Emellett a diákok megkapják a lehetőséget, hogy különböző felesleges népvakító manőverek helyett személyiségüket a lehető legjobban átadhassák a dráma mélységeinek. Hiszen (ahogy ezt Gálfi László a közönségtalálkozón elhangzó „Mért éppen Csehovot?” kérdésre válaszolta) a darab választásának legfőbb oka egész egyszerűen az, hogy egy színműs hallgatónak Csehovot játszani kell.
Ruzsik Kata, Földes Eszter, Alberti Zsófia, Tarr Judit, Molnár Áron, Mohai Tamás
Bár kezdőként kemény (szinte nem is lehetséges) feladat egy-egy karaktert teljes komplexitásában átélni és megmutatni, erre az alakítások nagy része rácáfol. Tarr Judit jól hozza a kétségbeesett földbirtokosnő figuráját, aki olyannyira nem hajlandó szembenézni életének csődjével és azzal, hogy kénytelen feladni múltját, különben utcára kerül, hogy egyszerűen nem beszél róla. Bárki hozza szóba, eltereli a témát, és ha véletlen mégis szót kell ejteni az ügyről, általában ennyit mond: „Nem adjuk el a cseresznyéskertet, biztos van más megoldás.” Ennek ellenére ő maga még csak el sem gondolkodik valamilyen megoldáson. Nem tud és nem is akar elszakadni megszokott pénzherdáló életvitelétől, a szülői háztól és a (ma már csak alig-alig termő, elöregedett) cseresznyeligettől, ami egész eddigi életének megtestesítője.
A bátyja, Gajev figurájában Barabás Richárd játéka jól kidomborítja annak egyszerre idegesítő és szánalmas voltát. Mást sem tesz, mint a régi időkről és az idő múlásának fájdalmáról beszél fennkölt szónoklatokban. Ez már családját is halálosan untatja, mindig leintik. Nem figyelnek oda rá, mert bár mindegyikük hasonlóan gondolkodik, nem akarnak szembesülni vele, hogy életük pont olyan szánandó és nevetséges, mint a lökött öregúr hablatyolása.
Juhász Lujza, Földes Eszter, Fehér Tibor, Farkas Dénes
A változás elfogadása a másik oldalon is nehéz. Ennek megtestesítője a koszos parasztfiúból gazdag kereskedővé lett Lopahin, aki emiatt állandó kisebbségi komplexussal küzd. Nem meri megkérni Ranyevszkaja lányának kezét, s mikor végül övé lesz az elárverezett ház és a cseresznyéskert, örömmámorát sírásba torkolló dühroham váltja fel. Egy pillanatra rádöbben, a vagyon nem segít. Ha nem képes elfogadni önmagát múltjával és jelenével együtt, boldogtalanságra van ítélve. Molnár Áron megformálásában ez az erőteljes karakter kissé elhalványul, az említett kifakadás nagyjelenete eléggé teátrálisnak hat. Ezen kívül két apróbb gondom volt a karakterekkel. Az egyik Farkas Dénes Jepihodovja, aki monoton hangú önsajnáló monológjaival eleinte sok mosolyt csal a közönség arcára, de az előadás végére meglehetősen egysíkúvá válik. Hozzá hasonlóan Földes Eszter Dunyásájának butuska, de őszinte figurája a végére veszít élénkségéből. Ezen észrevételek mellett összességében minden alakítás jól kiegészíti az előadást, képes megidézni a dráma borzongató világát.
Zárásként emelném ki az előadás legmegragadóbb karakterét, Firszet. Szatory Dávid mesterien eleveníti meg a 87 éves komornyik tragikomikus karakterét. Gesztusaiban kedvesen jelenik meg a csetlő-botló, nagyothalló nagypapa-figura, akit mindenki megmosolyog, mégis szeretik, becsülik. A humor mellett azonben megjelenik benne a bölcs felülemelkedés is. Bár kezd szenilissé válni, teljesen tisztában van (a hősök közt egyedül) életmódjuk túlhaladottságával, mégis vállalja, mert szereti urait és munkáját, no meg érzi: nincs már ideje változtatni. Együtt érez a többiekkel, és békésen várja az elmúlást. Az ő tragédiája a hallatlanul hatásos zárójelenetben be is teljesül. A bontásra váró házat (abban a hitben, hogy már mindenki elment) végleg lezárják. Ekkor Firsz kitotyog és nyugodtan konstatálja, hogy itt felejtették, majd ledől a kanapéra pihenni.
Szatory Dávid
Sorsa végül egyetemes síkra emelkedik és félelmetes erővel adja át a csehovi üzenetet: amennyiben nem vagyunk hajlandóak szembesülni életünk hibáival, és bezárkózunk hazugságaink kívülről csillogó, belülről rothadó palotájába, az előbb-utóbb menthetetlenül ránk dől.