Az ifj. Alexandre Dumas romantikus regényéből készített igencsak szemléletes, alapos és jól adaptált metszetet Barta Dóra rendező-koreográfus egy nem mindennapi és ötletes színpadi nyelvvel, a prózai és táncos elemek ötvözésével vitte színre. Az eredmény egy fantáziadús képekkel és változatos ötletekkel tűzdelt, ám eléggé kettős arculatú előadás, amelyben szabálytalanul váltakoznak a sodró és mély, valamint az unalmas és egysíkú jelenetek. Bár a forma csak lehetőség marad, az őszinte pillanatok azonban szerencsére elvitathatatlanok.
Marguarite és Armand történetének alaphelyzete nem is szerelmi három-, hanem sokszög: a fiú beleszeret egy prostituáltba, aki a város minden férfijának kegyeit élvezi, ám halálos beteg. Almási-Tóth András színpadi szövege, miután túlteszi magát az igencsak hosszadalmas bevezetőn, amelyben rögzíti a visszaemlékezés és a filmforgatásos keretjáték alaphelyzetét, koncentráltan a két főszereplő közötti viszony mélyére ás. Van itt minden: őszinte, pontosabban önzésekkel, birtoklási vággyal teli, de sokszor őszinteségbe átforduló szerelem, van valódi önzetlenség, van egy ehhez képest nem túl pozitívan felfestett világkép, kevéske humor, sokoldalú karakterek, rengeteg szándék ütközik, miközben a kegyetlen, eleve elrendelt tragédia csak úgy száguld a szerelmesek vidéki szerelmi fészke felé. Azonban úgy tűnik, hogy ez a sokrétűség a színpadon nem igazán képes létrejönni. Míg Almási-Tóth egy jól dramatizált szövegkönyvet konstruált, addig ezeket az előadás nehezen tudja életre kelteni, egysíkú célokon kívül nincsenek kibontott motivációk, valamint a mű lényegét sem sikerül egyértelműsíteni, pedig a göröngyök elsimításához erre nagy szükség lett volna. Barta Dóra munkája nem ad ki egészet, ami nagyrészt annak a következménye, hogy nem használja ki teljesen saját ötletét: azt, hogy Marguarite-et és Armand-t színész és táncos egyszerre játssza. Pontosabban külön-külön – és itt a gond: a rendező csak ritkán élt a párhuzamos szerkesztés eszközével, amely ez esetben érzékien, látványosan és izgalmasan mélyre hatolhatott volna (bizonyítékok rá azon jelenetek, amelyekben meglépte ezt a kettős síkú ábrázolást), ehelyett inkább miután elmondat valamit színészeivel, eljáratja a táncosaival. Ez a két elem persze kölcsönhatásban van egymással, de nem kiegészítik vagy felerősítik egymást, hanem többször darabossá, időnként vontatottá teszik a produkciót.


Járó Zsuzsa, Ötvös András
A színészek hol jól, hol kevésbé jól viselik az ebből fakadó megpróbáltatásokat, mindenesetre munkájukon néhol a szükségesnél gyengébb színészvezetésre utaló jelek figyelhetőek meg. Járó Zsuzsa kirajzolja Marguarite egyéni sorstragédiáját, mindvégig kerülve a szentimentális, túlzottan érzelmes eszközöket, igyekszik alaposan, fokozatosan, jelenetről jelenetre építkezni. Ötvös András panelekből, egyszerű gesztusokból építi fel az idealista, tisztalelkű Armand figuráját, sokszor energikus, nagy lendületet ad a szenvedélyes ifjúnak, de a vége felé felőrli a karaktert az előadás. Marguerite és Armand viszonyán jól látszanak a rendezés egyenetlenségei, hiszen bár a két színész igyekszik végigvezetni a vívódó és harcos szerelmet, nem képesek megküzdeni azzal, hogy a cselekmény aránytalanul építkezik, ráadásul meg-megszakad. Az őket váltó Lázár Eszter–Csere Zoltán duó érzékien, hol játékosan, hol szenvedélyesen táncolja a kapcsolat érzelmes síkjait. Kaszás Gergő mind Gastonban, mind a rendezőben megtalálja az őrület és az elvetemültség különböző fokait és megnyilvánulásait, ám utóbbin az is pontosan látszik, hogy igazából nincs helye az előadásban: egyszerűen a filmforgatás kerettörténetét egyáltalán nem sikerül beágyazni a konstrukcióba, olyannyira, hogy az utolsó jelenet felvétele (és a hosszas, meglehetősen kínos, szenvedélyesre hangolt rendezői kangörcs, Kaszás minden beleölt energiája és hatni akarása ellenére) mint derült égből a villámcsapás éri a nézőt. A jelenet egy jó poénra (fals, majd megismételt lezárás) fut ki, de mivel az egésznek csupán ez a célja, öncélú, idegen elem.


Lázár Eszter, Csere Zoltán
A legmarkánsabb és legegységesebb alakítás Safranek Károlyé: eleve stilizált, végig mikroportba beszélő, eltökéltnek és megfellebbezhetetlennek tűnő Georges Duvalja beválni látszik a második felvonás elején, ahol a kemény, fia érdekeit mindenek felettinek tartó apa hidegsége valamiféle közösséget talál a korábban magát minden érzelemtől távol tartó Marguarite-ben. Járó és Safranek tisztán mutatja meg a jelenetben bujkáló értékharc kemény kegyetlenségeit. Vajda Milán Varville-je felépítetlen, egydimenziós karakter (az nem valódi árnyalás, hogy árnyjátékkal megmutatják, milyen kegyetlen és gonosz is ő, ejnye), a színész nem tud túllépni a hirtelen érzelmekkel telt szövegmondás szintjén. A táncosok végig igyekeznek kitölteni a koreográfiákat, Túri Lajos lágyan, sejtelmes energiával feszül rá a halál szerepére, Kulcsár Noémi Nanine-jának karakterében pislákol a látszólagos harag mögött húzódó önzetlen szeretet Marguarite iránt, miközben a táncosnő végig feszesen, energikusan építi fel a mozgásokat.
Cziegler Balázs (díszlet) és Földi Andrea (jelmez) látképe a stilizáltság és modernizáló realizmus között feszít látványos feszültséget. Cziegler a méregzöld kettős hatását kihasználva – nyugalom és feszültség – teremt szuggesztíven elemelt közeget az előadáshoz, ezt a teret viszont kreatívan használja ki Barta Dóra, igaz, hogy a falépítős-nőszerzős jelenet didaktikus, de a ki-be bujkáló, egymást váltogató, összecsúszó szereplők, a besikló kulcslyuk vagy a fal, mind ennek a térnek a végtelenségét és kiszámíthatatlanságát erősítik. Nem beszélve a zárókép leereszkedő lyukas plafonjáról, amely önmagában is igen hatásos. Ide hozzák be Földi ruhái a színesen változatos emberséget, egy-egy, az adott karaktert jellemző motívummal. A zene hol lendületet ad az összhatásnak, hol pedig kitartja a koreográfiák melankolikus érzetét, amelyek humora mintha teljesen elveszni látszana a nagyszínpad terében; láthatóan vannak váratlan gegek a táncokban, azonban ezek egyáltalán nem, vagy csak alig hatásosak. Nem úgy a második felvonás első fele, amelynek őszi erődszerű háttere, lendületessége sokáig bontogatja a szereplők mögött húzódó szándékokat és viszonyokat, azonban a leereszkedő fekete térrel az alkotók újra visszazárják az előadást a kevésbé ingergazdag első felvonás hangulatába.


Kaszás Gergő, Saárossy Kinga, Járó Zsuzsa
Az előadás legjobb jelenetei, amikor táncos és színész együtt vannak jelen, amikor betöltik a hatalmas zöld teret, amikor a színészek pillanatokra lábra kapnak, de a darabosságon ezek nem tudnak segíteni. A számtalan szellemes, külön-külön igen pofásan mutató ötlet nincs igazán eggyé gyúrva, akár egyesével, de leginkább teljesen együtt képesek lennének kielégíteni A kaméliás hölgy minden szükségletét, de valamiért nem tart egy határozott irányba az előadás, amely már-már elidegenítően lírai módon, ám ódzkodva kezeli a történet mögött egyértelműen meghúzódó, sőt erőteljesen jelen lévő szexualitást és erotikumot, szinte teljesen lemondva ennek az érzékeltetéséről. Ezzel pedig lényeges elemet hagy ki a produkció, talán ez lett volna az, amivel szépen finoman összekeveredtek volna az elemek és egymáshoz simultak volna a prózai és táncos részek. Így azonban csak összerázott ötletkockák maradtak. No de ez végül is nem koktélbár, hanem színház: egy keverés biztos, hogy jót tenne a végeredménynek.