Nem igazán lehet elképzelni, hogyan fér el a meglehetősen nagy helyigénnyel bíró nagyváradi Anconai szerelmesek az Esztergomi Várszínház aprócska színpadára. Mondjuk úgy, hogy a produkciót sikerült betuszkolni, ha mélységében nem is, széltében éppen hogy. Ha a néző elfogadja ezt a csorbult látványt, akkor is még rengeteg mindenen kell túltennie magát, és míg ezt véghez viszi, biztos, ami biztos, szíven üti néhány poén.
Azért kénytelen az ember a helyhiányra fogni a látvány szegénységét, mert egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy két alkotó munkáját (Meleg Vilmos és Torkos István) is magában hordozza a díszlet. Bár a fehér ponyvák és merevítők, mint házak és a kék háttérvászon, mint tenger vagy égbolt, funkcionálisan megfelel a félreértésekkel teleszőtt komédia elvárásainak, azonban mindebből nem a puritánság, hanem az eltúlzott egyszerűség, sőt hovatovább az igénytelenség sugárzik. Ezzel ellentétben a Kelemen Kata által tervezett ruhák meglehetősen stílusosak, igyekeznek jellemezni egy-egy karaktert (Don Tomao elegáns szerelése, illetve mintás alsóneműi), vagy erősíteni egy-egy poént (például a magyar lány esküvői ruhája). De ezzel a stílussal egy baj: bár látszik rajta a retrós szándék, mivel az előadást nem sikerült elhelyezni egyetlen korban, ezek az elemek eléggé visszásnak hatnak.
Abadi Csilla, Veress Előd, Fábián Enikő, ifj. Kovács Levente, Molnár Júlia, Bajai Ágnes
A dalok és Tomao bevezető monológja által kijelölt idő a hetvenes évek. Valahol a hetvenes években járunk. Innen szólnak az átírt-átmagyarosított olasz slágerek. Sőt, az alkotók igyekeztek valahogy élvezhetőbbé, kevésbé egysíkúvá tenni a számok zeneiségét, és a cédére feljátszott dalokat itt-ott egy picit átdolgozták, egy-egy taktussal, apróbb kis elemmel próbálták izgalmasabbá tenni. De valami akkor sem stimmel. Miért megy végbe ez az időutazás? A végén miért kell azt hallanunk, hogy a valóság egy nagy mese? Az egyértelmű, hogy az Anconai szerelmesekben van egy játékra invitáló szándék, de Parászka Miklós rendezése egyáltalán nem szándékozik elmondani nekünk, hogy miért jött létre ez a játék. Hogy miért kell nekünk most Anconait néznünk.
Fodor Réka, ifj. Kovács Levente
Az ellenérv jogos lenne, miszerint ez egy szórakoztató előadás. Csak épp egy-két színészi momentumtól eltekintve nem nagyon tud azzá válni. A legtöbb ilyen pillanata ifj. Kovács Leventének van, Don Tomao szerepében. A színész végig hangsúlyozza Ancona legtehetősebb polgárának görcsösségét, ál-nagystílűségét, állandó feszültségben van, mindezt Kovács még egy kis túljátszott Marlon Brando-féle Keresztapa-szájhúzással is megspékeli. Kiss Csaba a kávézótulajdonos Giovannit vagány, szervezkedő, önző cigány fiúvá alakítja át, akinek szerepében annyira nem riad vissza sokszor olcsóságba hajló szexuális poénoktól, és még azzal sem foglalkozik, hogy igen nehéz házasságnak és gyűrűhúzásnak érteni az ujjakkal imitált közösülést. Ababi Csilla igyekszik nem túlzóan és bántóan, hanem a maga egyszerűségében kedvessé és szerethetővé tenni Luciát. Fábián Enikő a túljátszottság és a cinikus távolságtartás és az önkritika között váltogatva keresi a permanensen ittas Agnese humorforrását. A Drusilla és Lucrezio szerepében párt formáló Gajai Ágnes és Csepei Róbert alakítása (helyesebben nem-alakítása) azonban kiemelkedően, szemet szúróan jellegtelen. Drusilla igazából egy Szandi bőrébe bújtatott, hatalmas popénekesi karrierre törő zárdamenekült (ez köszönhető ellentmondásosan eldöntetlen jelmezének), akit Gajai úgy vélt kiteljesíteni, hogy nagyon mélyen és elszántan igyekszik átérezni a szerelem minden fájdalmát és szörnyűségét. Ez pedig igazán szörnyűre sikerül. Ellenben Csepei Róberttel, aki épp ellenkező taktikát választ Lucrezio megformálásához: egyáltalán nem dönti el, hogy rock- illetve popénekest (megjelenése előbbit, éneklési módja utóbbit indokolja) játszik, és nem hogy nem választ a nagymenő világpolgár és a hisztis akarnok között, hanem egyszerűen nem formál semmit.
Molnár Júlia, Abadi Csilla, Veress Előd, Fábián Enikő
A színészek játékán és időnkénti próbálkozásain tökéletesen látszik, hogy dramaturg nem látta a produkciót. De ezen felül is: a rendezésből, a jelenetekből tökéletesen hiányzik az ötlet, a kreativitás, az a fajta szellemi termék, amitől ez az előadás – az egy-két színészileg ihletett pillanattól eltekintve – szórakoztató tudna lenni. Így sokkal inkább egy nagyon minimálisra szabott hakni. Azonban van előnye is: egy cseppet sem bánt senkit.
(Esztergomi Várszínház, 2010. augusztus 12.)