Béres Ilona, Pavletits Béla, Csernus Mariann
Joseph Kesserling bohózata háborús allegória – lenne, bár nyilván alkalmas az őrült világ bármilyen párhuzamos jelzésére is. Itt semmire nem alkalmas, csupán az „ebben az évadban is be kell mutatni egy komédiát” érv juthat eszünkbe, amikor arról gondolkodunk, milyen szándékok vezették a Magyar Színházat e premier tervezésére. Mert a társulatban minden szerepre akad ember, hát hajrá – és valóban minden szerepet eljátszik valaki, csak éppen teljesen máshogyan, mint a többiek. Két színész találja meg leginkább a helyét, fekete komédiát játszva az eredetileg is fekete komédiában: Rancsó Dezső rendíthetetlen méltóságteljességgel mutatja a maláriajárvány áldozatainak saját kezűleg nyughelyet biztosító ál-Theodore Roosevelt elnököt, Fillár István pedig a sikertelen drámaíróként rendőrnyomozói állást vállaló, ám továbbra is elsődlegesen a művészet iránt elkötelezett O'Hara felügyelőt adja maximális komolysággal. Más szempontból ugyancsak a helyén van Béres Ilona és Csernus Mariann, a két rendkívül szeretetreméltó halálangyal képében, egy elegáns angol társalgási komédia hősnőiként egész egyszerűen elbűvölőek.


Sipos Imre, Pavletits Béla, Fillár István, Jegercsik Csaba
Ehhez képest tűnik igazán eltúlzottnak a már elejétől fogva idegkimerültnek látszó Mortimer, ami színikritikusként rendkívül indokolt, ám ebben a darabban nem feltétlenül és mindenek felett: Pavletits Béla pattog és kiabál és intéz és nősül és dolgozik és sürög és forog, mégis halovány papírmaséfigurát mutat, akihez végül is remekül passzol az erősen sminkelt Benkő Nóra csupán hangban jelentős Helenje. (Jellemző, hogy szegény annyira elhelyezetlen, hogy a tetőpont-jelenetben hosszan, elfelejtve álldogál a színpad bal oldalán, mindenféle tennivaló, érvény és jelenlét nélkül.) Sipos Imrének (Jonathan) és Jegercsik Csabának (Dr. Einstein) feltehetően senki nem árulta el, hogy nem ropogós commedia dell'artét, hanem amerikai bohózatot játszanak, így mindketten teljesen téves alapból indulnak ki, s bár Sipos kifejezetten jól tud szerethető gonoszt játszani, ebben az előadásban ez nem elégséges, Jegercsik esetében pedig inkább az állszakáll és a fura kiejtés játszik, mint a színész.
Az előadás menthetetlennek tűnik, hiába montíroz be a zenei szerkesztőként is működő Fillár István üzembiztos muzsikabetéteket afféle kizökkentő V-effektként, régen rossz, ha egy amerikai bohózatnak V-effektre van szüksége, hiszen a néző figyelmét magának a darabnak, a percről percre új fordulatot hozó cselekménynek, a szellemes történetnek, az ötletes elbeszélői elemeknek kellene fenntartania. Mindebből azonban semmi nem látszik, csupán fáradtság. Sűrű, ólomnehéz fáradtság.