7óra7

Szabad Zóna
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Szabad Zóna

2010. 10. 18. | 7óra7

A kommunizmus történetének feldolgozása ritka vendége a magyar színházaknak, bár a székesfehérvári produkció nem tekinthető e tekintetben egyedinek: legutóbb a Harmadik figyelmeztetés és az Aranycsapat, korábban a Szigliget, még korábban többek között a Kazamaták kísérelte meg az ötvenes évek közegét bemutatni, más-más aspektusból. Matei Vişniec darabja a komédia felől közelít a legsötétebb ötvenes évek Szovjetuniójának állapota felé, a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása remek érzékkel rajzolja meg a burleszkhelyzetek mögött a félelmetes és embertelen rendszer képét. A diliházban is dühöngő sztálinizmus képe egyszerre szórakoztató és riasztó.
Miközben Photoshop hiányában szorgos retusőrök dolgoznak a fotókon kiradírozandó politikusokon, szakmányban készülnek a halálos ítéletek, szerencsétlen utasokkal megtömve zakatolnak a Gulágra a vonatok, tömegesen löködik be a népeket a kolhoz munka- és vagyonközösségébe, és ritmikusan bővül a villanyhálózat+szovjetesedés, a Pártnak még arra is van figyelő szeme, hogy az önhibájukon kívül a társadalom peremén élő elmegyógyintézeti ápoltakkal is megismertesse a kommunizmus történetét. Az Állami-díjas Jurij Petrovszkij, akinek legelőrébbvaló irodalmi sikere a Generalisszimusszal történt személyes találkozás (amely a kitüntetés átadásának kezdetétől a befejezéséig tartott), azt a megbízást kapja, hogy világosítsa fel a bolond elvtársakat is valahogyan a rendszer kiválóságáról. Jurij Petrovszkij megérkezik hát az elmegyógyintézet falai közé, ahol hazafias, pontosabban internacionalista szellemiségű revüműsor fogadja, közreműködik a sárga ház ápolói és ápolti tánc- és zenekara. Az igazgató, Dekanazov elvtárs örömmel fogadja, hisz végre bebizonyosodhatik, hogy a mi őrültjeink különbek a rothadó kapitalizmus őrültjeinél. A dalok közepette legurul az alkoholizálásban járatlan, vonalas, ám naiv irodalmi titán torkán egy üveg vodka is, így szinte azonnal szobájában és önkívületben találja magát, magán pedig a már Sztálin nevére komplett orgazmust produkáló Kátja Jezova ápolónőt, aki tulajdonképpen mindenkinek odaadja magát, akinek bármi köze volt az örök és megbonthatatlan főtitkár elvtárshoz.
A kommunizmus története elmebetegeknek, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Kozáry Ferenc
Szűcs Gábor rendezése gyakorlatilag minden egyes jelenethez tartalmaz legalább egy-két (jellemzően több) jó ötletet, apró geget, így egy kifejezetten mozgalmas előadás tanúi vagyunk, s mi magunk is csatlakozhatunk a Jurij Petrovszkij által tanított csoporthoz, amelynek keretében elmagyarázza, hogy mi is az az osztályharc, mit mondott Svájcban Lenin elvtárs, és hogyan lépett be a három (vagyis csak kettő) kulák a kolhozba. Az ápolók lelkesen szajkózzák a példamondatokat, érdeklődve hallgatják a jóságos és mindentudó Sztálin elvtársról szóló mesét, aki jól kirántja a szarból az osztály-társakat (csak folyton visszacsúsznak) – mert legyünk őszinték, az egész nem több egy fejletlenebb óvodáscsoportnak szóló minimálfabulánál: vannak a jók (a nép), illetve a jók és okosak (Sztálin elvtárs, vagy a csak keresztnevén szólítható Féliksz Dzserzsinszkij Cseka-alapító elvtárs), akik kart karba öltve küzdenek egymásért, a gonosz revizionisták ellen, a szovjet nép felemelkedéséért, vagyis a szar ellen.
Hogy ez a szar valójában nem is ott van, ahol az egyszerű szovjet állampolgár gondolná, arra az előadás második felvonása, Jurij lázálma mutat rá – amelyben a bentlakók a renegát ellenforradalmárok képében jelennek meg, és a bepalizott fiatal rendszerirodalmárnak felnyílik a szeme, mi is zajlik itt valójában. Lehet, hogy nem is a rács mögé zárt emberek a bolondok, hanem pont fordítva: ők azok, akik szabadok – és pont azért vannak itt, mert szabadok akartak lenni. Itt minden kifordul, és a maga valójában mutatkozik meg, hogy Sztálin temetésében csúcsosodjék ki a teljesen normális őrület, amelyen még az sem bizonyos, hogy az elhunyt elhunyt – mert nem hunyt el, ott áll fönn, és fintorog.
Az, hogy az előadás egy pillanata sem unalmas, az a jól kitalált és jellemzett karakterek, és a konzekvensen építkező, egyre táguló történet következménye. Ami a leginkább elismerésre méltó, hogy tökéletesen sikerült belőni az arányokat: Crespo Rodrigo Jurij Petrovszkijának fiatalos, vonalas lendülete sokáig kitart, ám lassan enyhe kétségbe, majd valódi kétségbeesésbe csap át. Kozáry Ferenc Grigorij Dekanazovja pompás karikatúra a kisszerű, megfelelni akaró, a hibákat jó érzékkel eltussoló csinovnyikról. Kiválóak az ápoltak, mindannyian egyedi, végigvitt, jellegzetes karakterek, és az őrültség ábrázolása is éppen illúziókeltő mértékű, gondos: Tűzkő Sándor, Kováts Gergely Csanád, Gál Gergely, Eisenbacher Balázs, Boda János és Rovó Tamás mellett több réteget is képes megvillantani az először ellenálló, majd betagozódó ápolt szerepében Gerner Csaba, az előadás kulcsmonológjáért sikerrel, remek tempóérzékkel küzdő „repülő”, Janklovics Péter, illetve a beteljesülő Sztálin-váró páciens, Keller János. Kelemen István szuggesztív jelenség a „köztes bolondok” szóvivője, Timofej szerepében, majd állandó jelenlétével kifejezően sugallja a külső valóságot a második felvonás egyetlen önazonos, „szellemi” alakjaként. Sokat sejtető jelenés az élethez tíz körömmel ragaszkodó Generalisszimuszként Vasvári Csaba, és egészen egyszerű eszközökkel mosolygó, kedves, visszafogott, ám diabolikus fő-őrültté tudja növelni a kommunisták között is legkommunistább Rozanov aligazgatót Bata János. A női figurák kibontására kevesebb jutott, a női főszereplőt, Kátja Jezova ápolónőt játszó Bakonyi Csilla első megjelenésekor eléggé elméretezi a karaktert, de később a túlzóan vaskos commedia dell'arte-regisztert idomítja az előadás formaegységéhez. A színház zenekara (Lovas Gabriella vezetésével), amely karakteresen: ércesen, jókedvűen, telten fújja tele élettel a korabeli emblematikus indulókat és dalokat, pizsamában muzsikálja végig az estét – Győri Gabi jelmezei tökéletesen idéznek kort és segítenek elhelyezni szereplőinket, csupán Kátja köpenykéje rövid, bár itt tudatos, ám kissé egyszerű döntésnek tűnik az időszak valóságos lehetőségeinek feláldozása cserébe a jellemábrázolásban nyújtott csekély segítségért.
A kommunizmus története elmebetegeknek, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Kelemen István, Crespo Rodrigo
Matei Vişniec drámájának titka, hogy egyensúlyban tartja a történelmi hitelességet és az abszurdot, a tragédiát és a (sokféle) humort, a helyszín szimbolikáját és a történet szövését. Csikós Attila dramaturg és Szűcs Gábor értelmezése pontos, de szerencsésen nélkülözi az odamondogatást, a szájbarágást, mégis tisztán és egyértelműen fogalmaz, szinkronban a darabbal: ha a szabadság csak a sárga házban valósulhat meg, akkor ott kell lenni. Valódi élet csak a Szabad Zónában képzelhető el.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr388003013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.