Klasszikusok, modernek, kortársak, drámai és filmes jelenetek parafrázisai, humoreszkek találkoznak a színpadon Novák Eszter rendezésében, a tatabányai színészek haláljátékai keretén belül. A kreatív, szertelen agyeldobás és a gondosan szerkesztett dramaturgiai felépítettség közül ezúttal az előbbi mutatkozik jó receptnek a jó előadáshoz, azonban azt nem mindig sikerült megtalálni egy-egy elhalálozás alkalmával. Azonban amikor színészek és ötletek képesek találkozni egy jeleneten belül, olyankor nincs megállás.
A vontatottság és a magával ragadó szellemesség érzete között ingázunk: míg az első felvonás inkább az előbbit, addig a második jellemzően az utóbbit sugározza magából. A vezérfonálnak szánt Hamlet-idézetek egyáltalán nem festenek semmilyen világképet illetve hangulatot a jelenetek köré. A kezdő jelenet (Hamlet a mellényzsebben) eldöntetlenségben szenved: klasszikus jelmezek és modern tér találkoznak a karikatúraszerűen deklamáló színészi játékkal. Itt és a visszatérő kisebb, Hamletből kiemelt pillanatokon ugyan lehet érezni, hogy mi volt velük a szándék, ám Novák Eszter rendező és Kárpáti Péter dramaturg nem tudta az előadáson belüli haláljáték-verseny részévé tenni Karinthy Frigyes karcolatát. Az eljátszott játék túlzóan idézőjeles, lehet, hogy szerencsésebb lett volna jelen időben, szinte a civilségig letisztítva végigvinni az előadást megakasztó jelenetfüzért. Ráadásul nehezen kibogozhatóvá teszi a közeget a dolog, hiszen a konferanszié megjelenésével azt kapjuk információként, hogy elvileg Egyed Attila Hamlet-alakítása is csak a színpadi halál bemutatásának része. Igen ám, de akkor miért folytatódik a jelenet és jön vissza mindig az „igazgató”? Érthető, hogy a bornírt, az „unalmas” részeket (értsd: a lényeget) kihúzó színházcsinálás (és -élvezet) van célponttá téve Karinthy rendkívül aktuálisnak mutatkozó tréfája által, de a nem tiszta idő- és térbeli keretek összezavarják a nézőt.


Chován Gábor
Az előadás akkor válik sodróvá, amikor az alkotók nem erőltetik konkrétan az előadás eggyé szervezését, hiszen az, mint halál-kabaré, önmagában egy egységes tematikára épül. De míg az első felvonásban szerettek volna ennek valamiféle színházi önreflexió-szerű felhangot adni, addig a másodikban kizárólag a jelenetek kidolgozottságára és meglepetésszerűségére koncentráltak, ami mind az előadásnak, mind a színészeknek jobban feküdt.
Van itt minden amúgy: Kill Bill, King Kong, Titanic, Karinthy, Othello, családi megőrülés, francia romantika, sanzonok, opera, operett. Mindent ötvöznek mindennel, és ha a színészek stabil kapaszkodóra lelnek, akkor sziporkáznak. Bár igazgatóként látványosan nem találja a helyét, Chován Gábor szinte egyedül tartja a lelket az első felvonásban a tetszik-nem tetszik monológ éles és őrült logikájával. Cipőmentős abszurdja viszont kilóg a második felvonás stílusából, annak ellenére, hogy a tőle telhető maximális szenvedéllyel ragaszkodik beteg lábbelijéhez. Rusznák András morcos és számítóan önző kisgyerek, őszintén elesett Nemecsek, remek gyilkolási ritmussal megáldott Othello, és hatásosan szétfagyott Di Caprio, hitelesen naiv szimbólumnemértő, valamint az első felvonás minden jelenetben újabb és újabb, eredeti arcát mutatja meg a kegyelemért küzdő szerencsétlen szerepében. Egyed Attila igyekszik kiforgatni, amit Hamletből ki lehet, és öngyilkos monológja félreértésének minden keserűségét képes lendülettel átadni. M. Simon Andrea és Szilágyi Katalin a francia jelenet totális érzelmi bombájában és irracionális káoszában érzik a legotthonosabban magukat, túlzó önkritikájuk a női nem minden szenvedélyét szellemesen és fantáziadúsan teszi nevetségessé. Kiss Diána Magdolna a félreértésekben és szándékos idegesítésekben mindig tökéletesen hiteti el a nem értés véletlenségét, és annak képtelenségét természetessé teszi. Sághy Tamás pontos és kiszámíthatatlan indulatosság mindig képes meglepetéseket és izgalmakat okozni. Herczeg Tamás kis apró szerepeiben értően élvezi az abszurdot, leginkább szadista énektanárként teljesedhet ki. Honti György konferanszié-paródiája a tabloidmédia értelmi szintjére kívánná lerángatni a produkciót, de az szerencsére nem engedi magát.


Rusznák András / Egyed Attila / Herczeg Tamás, Sághy Tamás
A dalok és a zenék, a tus gesztusától eltekintve, főként az elején, kissé kilógnak az előadásból. A színészek előadják azokat, és pontosan megcsinálják a koreográfiát, azonban ezeknek bizonyos kihangsúlyozandó pillanatokat kellene közvetíteniük – valami ilyesmi lehetett a szándék –, azonban annak hiányában sokszor csak szép számok és ötletek maradnak. Meg ilyenkor az értetlenség a nézőben, hogy ezt most tulajdonképpen miért kellett ide betenni – egy-két zenei poénon kívül. A második felvonásban ez is sokkal inkább a helyére kerül, a zenekar atmoszférát tud teremteni az ismert zenék háttérjátszásával, és itt a betétszámok is jól kapcsolódnak az előadáshoz.
Ha a keret jobban szervezett, és nem a konferanszié irányítja az előadást, hanem maguk a jelenetek szervezik azt, a dinók kipusztulásának, a búvárkodásnak, a francia szenvedélyjelenetnek a kreativitásához hasonlóan dobálgatva fel az etűdöket, akkor minden valószínűség szerint egészében egy remek kis kabarét láthattunk volna, hatásvadász, szórakoztató, megmosolyogtató, meglepő és néhol kicsit elszomorító halál-pillanatokkal. Így csak részben volt az, de erről a részről érdemes megjegyezni: a kabaré könnyed őszinteségében finom, a nézők számára a szórakozás közben is átélhető igazságok rejlenek.