A műsorterv összeállításánál még csak a jól értesültek és a jövőbelátók tudhatták, mennyire aktuális lesz a bemutató idején az Othello Gyulaházán Zalaegerszegen. Hiszen a történet szerint új főrendező érkezik a gyulaházi társulathoz, gyökeresen más elképzelésekkel, a valóságban pedig a színház teljes vezetése lecserélődött. Ráadásul a darabban és az életben is a népszínház-művészszínház kérdése volt az egyik konfliktusforrás. Telihay Péter rendező elmondta, hogy ilyen előzmények után a próbafolyamat, a színház a színházban játék egyfajta terápiás hatással is bírt. Hozzá kell tenni: valószínűleg a nézőknek is jót tesz, hogy a vitáktól hangos hónapok után egy mulatságos, mégsem súly nélküli előadás kapcsán elmélkedhetnek színházról és valóságról.
Gádor Béla 1966-ban sikerrel filmre vitt kisregényét Tasnádi István dolgozta át. Az alaptörténeten nem változtatott, de felfrissítette a szöveget, és megtűzdelte némi iróniával, valamint a napjaink színházi életére tett utalásokkal. Az előadás egy kicsit lebegteti, hogy időben hol is járunk pontosan. Az elvtársozás és a díszlet a régimódi telefonokkal, rádióval a hatvanas-hetvenes éveket idézi, az inkább retrójellegűnek mint korhűnek tűnő jelmezek (Csík György munkái) és a mai utalások, például Zsótér Sándor Ódry színpados rendezéseinek emlegetése, viszont kitágítják az előadás időbeli határait. (Zárójelben: Zsótér éppen a zalaegerszegi színházban kezdte a pályáját 1983-ban dramaturgként.) Az időpont lebegtetése azonban egyáltalán nem zavaró, sőt, hiszen a társulat belső élete, a próbafolyamat nehézségei, a színészek közötti rivalizálások, a generációs ellentétek kortól és helytől független állandó tényezői a színházi (és nem csak a színházi) életnek.
Kanda Pál, Farkas Ignác, Urházy Gábor László (hátul), Kovács Olga
A történet szerint az ambiciózus rendező az Othellót állítaná színpadra a Csárdáskirálynő helyett, könyvtárnyi olvasnivalót zúdítva a főszereplők nyakába, ráadásul mozgásszínházi elemekkel ötvözné a drámát. (Újabb ironikus kikacsintás napjaink színházi törekvéseire, Stefán Gábor koreografálásában.) A dráma beszivárog a színészek életébe is, hiszen a rendező és a Desdemonát játszó Viola túlságosan is jól megértik egymást, legalábbis Viola férje, az Othellót alakító Barnaki László így gondolja, ezért aztán elterjed a hír, hogy a premieren valódi gyilkosság várható, tódulnak is a nézők. Az előadásban a színházi életképek mellett a Csárdáskirálynőből és az Othellóból láthatunk jeleneteket, azzal a csavarral azonban, hogy az utóbbiból válik komédia, az operett viszont lehetőséget ad a színészeknek privát fájdalmaik kidalolására. A legemlékezetesebb jelenet e körből Kricsár Kamill Tornyos Francija, a szerepköréből kiöregedő színész kétségbeesett, szomorú és öntudatos éneke. (A korántsem öregedő Kricsár Kamill a hírek szerint ezzel a szereppel búcsúzik a zalaegerszegi közönségtől.)
Kanda Pál, Kiss Ernő, Urházy Gábor László, Farkas Ignác
Telihay Péter rendezése úgy rétegezi egymásra a komédiát és az iróniát, úgy ad hozzá néhol egy cseppnyi tragikumot, hogy az operettrajongó, folyton Csárdáskirálynőre vágyó néző ugyanúgy a magáénak érezheti az előadást, mint az, aki inkább a valóságot és nem annak égi mását szeretné viszontlátni a színpadon. A rendező jegyzi a játékot jól szolgáló díszletet is, melynek hangsúlyos eleme egy forgatható lépcsősor. Ez nem csak az operettjelenetekben jut szerephez, hanem Barnaki László színházról szóló álmában-látomásában is, melyben a hirtelen megfordított lépcsőn ott ülnek szépen sorban a drámairodalom ismert szereplői Hamlettől kezdve Cyranón át Tót úrig, Örkény tűzoltóparancsnokáig.
Elöl: Kricsár Kamill, Hertelendy Attila, Urházy Gábor László, Foki Veronika, Misurák Tünde, Czegő Teréz
A népes szereplőgárda színvonalas összteljesítményt nyújt. Néhányukat kiemelve: Farkas Ignác Barnaki Lászlója a bebetonozott „drámai hős” szerepkörtől, amelyet nemcsak az előadásokon, de a társulatban és a magánéletében is eljátszik, jut el a bizonytalan, féltékenység gyötörte gyarló emberig. Kovács Olga azt a fajta színésznőt játssza, aki nem a kirobbanó tehetségével, hanem az akarásával, kitartásával tud előbbre lépni, azon a határon belül maradva, amikor még rokonszenvesen ambiciózusnak és nem ellenszenvesen törtetőnek tűnik. Kanda Pál főrendezője a megismerkedés örömére kedélyesen leripacsozza a társulatot, de minden bántó cél nélkül, hiszen ő csak igazi, komoly színházat szeretne. Ahogy haladunk előre, egyre lelkesebbnek, fiatalabbnak és rokonszenvesebbnek tűnik, Kanda Pál pedig – végigtekintve az idei évadon – egyre sokarcúbb színésznek. Andics Tibor végtelen kedvességgel és odaadással alakítja a szerelmes tűzoltót. Pap Lujza Pötyikéje üdítő jelenség. Szakály Aurél pedig a csehszlovák ösztöndíjas író néma szerepéből a Lady Carneval betétdalával kitörve méltán arat zajos sikert. Nehezményezem azonban, hogy a színlapon nem tüntették fel a Katona doktor kutyáját alakító, ha kynológiai ismereteim nem csalnak, a boxerek családjába tartozó eb nevét, aki színpadi jelenléte tíz percében mind jellemábrázolásban, mind szerepformáló erőben kiváló alakítást nyújtva ragadta magához a közönség figyelmét.
