Azért az elég ritka, hogy a négy óra hosszú előadás végeztével az ember kilép a színházból, nekidől az épületnek, és folytatja a hangos röhögést. Bent ugyanis egyszerűen nincs idő kiadni magunkból azt a hatásbombát, amit a Veszett fejsze robbant fel a Szatmárnémeti Északi Színházban. A Mohácsi testvérek Michael Frayn Függöny fel! (Noises off) című komédiájából készített átirata nem egyszerűen vicces: édes és keserű, lírai és naturális, színházszerű és végtelenül természetes egyben.
Egy bohózat próbájába csöppenünk, holnapután bemutató, és a színészek most próbálnak először díszletben. Ennek megfelelően még senki sem tudja, mikor mit kell ki- és bevinnie magával, a rendező pedig a széksorok közül rendelkezi le még egyszer azt, amit már mindenkinek tudnia kellene. A hosszas leállásokkal tarkított próba alatt egy, a romániai magyar színjátszásért jelenleg épp a Szopottgombóc című, mondjuk úgy, ipari bohózattal küzdő társulatot látunk, akiknek a POSZT a messzi álom, talán a kisvárdai fesztivál összejön, esetleg. Persze, hisz eddig egy kis lyukban kellett próbálni, hiszen a színpadot a román társulat foglalta, ez rögtön elégséges magyarázat mindenre. Arra éppen nem, hogy miért ragad be az ajtó, vagy miért nincs a helyén az egyik szereplő, ráadásul számos apró személyi ellentét is nehezíti az előrehaladást. Az meg különösen, hogy egy-egy szereplőnek két nappal a bemutató előtt jut eszébe rákérdezni a darab történéseinek okára.


Nagy Orbán, Nagy Csongor, Vencz Stella, Lőrincz Ágnes, Nagy Antal, István István
Mohácsi János rendező és az átiratot készítő Mohácsi István dramaturg tökéletesen érzi, érti és képes hátulról megmutatni – nem csupán az előadást, de a színházat magát is. Korántsem csak az épületet, hanem azt a bonyolult rendszert, ami a résztvevőket összeköti. Hiszen melyik másik munkahely olyan egyszeri és jelen idejű, mint a színház, ahol a színpadi történések jelentik a valóságot, így minden ott csapódik le. Mohácsi pontosan tudja, hogy ha a darabot tényleg csak időzített játéknak tartják, amiben az a titok, hogy takkra kell ki- és bemenni, az bizony rossz. A ki- és bejárás időzítettsége csupán forma, külső, önmagában semmit nem jelent, érvénytelen, csupán kép-mutatás, sőt: hazugság. A papírmasé jellegű metabohózat valóban egyszerűen szórakoztató, de az eljátszása még nem színház. Egy ilyen bohózat kizárólag ebben a darabban válhat színházzá, ugyanis itt valódi tétek vannak. Vajon benne lesz-e a színésznő A vágy villamosában? Vajon elvihető-e fesztiválra az előadás? Vajon Czirják lesz-e olyan állapotban, hogy felébred (vagy egyáltalán: előkerül-e) a jelenése idejére?
Hányszor keverik össze alkotók ezt a hátulról valóban vérre menő játékot, az alkalmasságért folytatott harcot a színpadra kikerülő produktummal? A Harag György Társulat színészei meg merik mutatni: milyen az, amikor a színházba belép Murphy, és törvénye életre kel: ami elromolhat, az el is romlik. A konfliktusok a legrosszabb pillanatban éleződnek ki, a kellékek a legrosszabb pillanatban cserélődnek össze, a stressz a lehető legalkalmatlanabb formában lesz úrrá a színészen, a felmerülő problémákra a lehető legrosszabb megoldások születnek, amelyeket ráadásul következetesen végig is kell vinni. S ha már a kellékes is bekerül a színpadra, és a rablófőnök elküldi figyelni a londoni útra, nem evidens-e, hogy a színpadi valóságra egyáltalán nem reflektáló civil naiv rácsodálkozással jelzi, hogy dehát az nem Londonban van? Hiszen mi itt vagyunk, Szatmárban, nem?
Szóval: nem. A darab nem csak az időjátékról szól. Nem csak ennyi. Ha nincs mögötte akarat, kitartás, erő, és nem a munkának van alárendelve minden, az katasztrófához vezet. Mennyire jellemző, hogy ez a katasztrófa eljut a hatvankilencedik előadásig(!), Itt már minden szinte mindegy. Minden konzekvencia nélkül keveredik össze az első jelenet az ötödikkel, a vérző orrú Philip szövege Vickiével, Roger mondatai a teljesen katatón házvezetőnőéivel, és amikor már senki nem tudja, hol jár az előadás, melyik színész kit játszik, és amikor a betörőt játszó színész még a súgót is magával rángatja a színpadra, mert nem hallja a súgást, és már derékig járunk a szardíniában, minden szétszakad. Nem a darabbeli darab szereplői, hanem az előadás színészei jelennek meg, és beszélnek egy-egy mondatot arról, hogy mi minden romlott el: a Három nővérben vagy a Malacbefőttben, és teljesen evidens, hogy ezek valóságos történetek. Ám ez az önreflexív zárlat a folyamatos kontroll és a hibák felvállalásának helyzete, ami ebben a kontextusban valami olyasmit jelez, mintha a társulat egy emberként kiáltaná: „lehet rossz színházat csinálni – de minek?” A harmadik óra végére a totális anarchiába borult komédia egyetlen pillanat alatt kitisztul, és színházi ars poeticává válik, idézőjelbe teszi a darabot, az előadást, és a groteszkké nagyított színházi katasztrófa a mindennapok harcáról kezd szólni, és már vége is – mintha katarzis lett volna, egy olyan pár másodperces.


Lőrincz Ágnes, Vencz Stella, Nagy Csongor
Mohácsiék kíméletlenül végigviszik Frayn művének minden vonulatát, amire csak jelzés vonatkozik az eredetiben, itt precízen kidolgoztatik, önálló, egyéni arcot-sorsot kap a súgó, az asszisztens, a kellékes és az ügyelő, hangsúlyt kap minden egyes alkalmatlanság. Borotvaélen való táncolás ez, hiszen itt nem csak az óraműpontosságra kell nagy figyelmet fektetni, hanem külön-külön arcot kell adni a színészeknek és a szerepeknek, okot kell adni a színpadon való létezésnek, hogy világossá válhasson: bár tisztes és szükséges, mégsem elégséges pusztán a szándék, önmagában a színház létezése nem indokolja a színházat, pedig hányan, de hányan gondolják így. És elkerülendő a bennfenteskedés, hiszen a néző valódi tartalomra kíváncsi, nem intimpistáskodásra vagy bulvár-ismeretterjesztésre – van arra alkalom elég. Ebből adódóan szükségszerűen lesz más – egyedi és személyes – előadás a szatmárnémeti Veszett fejsze, mint annó a kaposvári volt.
A Harag György Társulat tagjai élvezettel töltik ki azt az óriási teret, amelyet Mohácsiék nyitnak a Khell Zsolt tervezte, virágos tapétával körbevett, sokkal inkább szatmári, mint angol házdíszlet belsejében (amelynek a hátoldalán látható, hogy színházi plakátokból áll össze – a tér a színház maga). A figurák a helyi színészekből táplálkoznak, de ez itt nem egy arcot jelent, hanem több oldalról is megmutatkozhatnak. A legmarkánsabb jelenlétet a színház Nagy Öregjének szerepében Czintos József produkálja: az alkoholneműk jelentős barátjaként jellemezhető színész a Színházi igazságok című eleven közhelyszótár megtestesítője. A kollégái által „Tanár úrként” inkább csúfolt mint nevezett művész egészen a próbafolyamat végéig bírja pia nélkül, a bemutatót már a vándorló premierajándék pálinkásüveg becserkészésével tölti, amit a többiek meggátolnának, ám az ezalatt zajló magánéleti és méltóságbeli problémák csak nehezítik Czirják és a demizson találkozásának megakadályozását. A Czintos megformálta Czirják hétpróbás gazember: lehengerlő magabiztossággal harsány, szövegben való tájékozatlansága nagyfokú magabiztossággal, állóképességének csökkenése nagyobb lendületességgel párosul. Nagy Csongor a cinikus magabiztosság megtestesítője, humorának céltáblája minden és mindenki, nem válogat a hatás elérésének eszköztárában, jön, ami jön. Az általa játszott Tarafás Marci által játszott Roger, az ingatlanügynök hiperaktív beszédautomata, a házvezetőnő nevének elferdített változatai (ami színészi betoldás az eredeti darabhoz képest az előadáson belül) igazán akkor válnak viccessé, amikor nem a szerep, hanem a színész akarja vele kifelé jellemezni, és ezzel megbántani kolléganőjét, immár a hangzásazonosságra sem ügyelve, ám Mrs. Clakett nevének pl. Mrs. Cefrére módosítása (ráadásul Nagy Csongor nagyon sajátos orgánumán) annyira ösztönös gesztus, hogy a lehetetlensége lesz virulens humorforrás.


Nagy Antal, Nagy Csongor, Róbert Gábor, Czintos József, Nagy Orbán
Nagy Orbán Ferije társasági színész, aki nem érti a vele történteket, ám ez a nem értés taktika – felmentés az instrukció tudatos kidolgozása alól. Arra törekszik, hogy a rendező felszínes, egyszerű magyarázatot adjon a miértekre, lehetőleg megúszva a valódi munkát. Lőrincz Ágnes azt érzékelteti, hogy Cserés Bella valószínűleg már nagyon unja a sokadik bejárónő-háziasszony-idősödő hölgy szerepet, a színésznő leleményes és változatos munkájának köszönhetően mindvégig érzékelhető, hogy nem ő a fáradt, hanem az előadásbeli színésznő. Vencz Stella Bokros Zitája a kívülálló a társulatban – a rendezővel viszonyt folytató színésznő kívül áll a történéseken, nyilvánvaló, hogy színpadra nem szakirányú készségei és képességei determinálják, ő az, aki egy ponton képtelen akár megpróbálni helyretolni a kisiklott előadást: blokkol, és visszatér a kályhához, szoborként állva hosszú precekig, teljesen figyelmen kívül hagyva a körülötte zajló történéseket. Kissé elvarázsolt Flaviát játszik Karvalits Hanna, aki Némethy Zsuzsa alakításában a zuhanyhíradó moraját teszi élővé; hogy a tűzzel játszik, azt a Tibi kellékes kezéből állandóan eléje hulló kard is jelzi. A rendező, Péterfi Obláth Artúr tulajdonképpen küzd a helyzettel: a színészekkel, az idővel, a kapcsolatokkal, a komolytalan bohózattal, mindennel – a küzdésben a színház csak helyszín, nem apropó: ő maga is sokkal inkább sodródik mint irányít. István István határozottnak, találékonynak, de a közegből ki nem látónak mutatja Artúrt, aki tényleg bravúros időjátéknak fogja fel a darabot. Gál Ágnes tragikussá tudja növeszteni a lelkiismeretes, ám a színészekre időnként kissé kirúgó súgó, Ági szerepét, aki szabályosan pániktranszba esik, amikor végső megoldásként fehérneműben bevonszolják a színpadra. A rutinos Bandi, az ügyelő Róbert Gábor m. v. megformálásában az előadást létrehozó gépezet ironikus attitűdjét, Nagy Antal pedig Tibi kellékes álmodozó, értetlen, életrevalótlan énjét emeli ki (az ezt aláhúzó Mary Poppins-betét a leghatásosabb abszurd pillanat címet is kiérdemelhetné egy versenyen, ha lenne ilyen).
Rendező és társulat remekül egymásra találtak a Szatmárnémeti Északi Színházban, Mohácsi láthatóan jól beszéli a színészek nyelvét, a színészek pedig tényleg veszik a lapot, és színházat akarnak csinálni, jó színházat, és ez a közös halmaz. Csak a legjobbakat kívánhatjuk nekik – és sok hasonló előadást nekünk.