A rengeteg szereplőt felvonultató, több évet felölelő, elképesztő terjedelmű Shakespeare-királydráma, amely bőséggel át van itatva vérrel, brutalitással, érdekekkel, hatalommal, cselszövéssel, Bea von Malchus kezei között és alkotói szenvedélye által totális átalakuláson megy keresztül. A klasszikus színmű a színésznő bravúros előadásában élő, lélegző mesévé válik, az életet és a közelséget sugározva magából, ami a szó legtisztább értelmében véve színház, olyan színház, amelyről tán nem is gondolnánk, hogy ilyen nemes egyszerűségében létezik.
Bea von Malchus nemcsak játszik, hanem ő rendezte is az előadást, sőt mi több, a dráma átdolgozása és annak kerettörténete, kiegészítései az ő nevéhez fűződnek. Nem is csak átdolgozás ez, hiszen az egy színész találkozása sok szereppel nem monodrámát eredményez, hanem az eredeti színmű által elmesélt, felölelt történet újrateremtését és átalakítását. Persze nem egyszerűen a cselekmény visszaadásáról van szó, hanem a fontosabb, illetve a von Malchus által fontosnak és érdekesnek tartott események kiemeléséről és megelevenítéséről. A dologban az az igazán különleges, hogy a színésznő egy fiktív és kronológiailag lehetetlen szituációba helyezve a még nem is létező darabot – Shakespeare annak vázlatát mutatja be Erzsébet királynőnek – egy mesélésen keresztül meséli el az általa Erzsébet atyja uralkodásának fiúutódnemzés körül bonyolódó történetét. Közben a jelenbe is átfutunk, sőt összekeverednek az idők, a terek, a dráma születése aktuálissá válik és időközben a Malchus névre hallgató udvari kutyán keresztül maga a színésznő is felbukkan a történetben.
Ami végképp különleges a dologban, hogy nem egyszerű elmesélésről van szó, mert a színésznő minden egyes megjelenő karaktert: Henriket, az ő összes feleségét – a sztori, túlmenve a shakespeare-i drámán Katalin királynét, Boleyn Annát, Jane Seymourt, Cleve-i Annát és Catherine Howardot említi –, a kapcsolatokból származó gyerekeket – a folyton beteg Edvárdot és a naivan szemlélődő Erzsébetet (akinek öregkori önmagával is találkozhatunk, hála a keretjátéknak) – és a történet különféle érdekharcosait – többek között Wolsey-t, Cromwellt és Surrey-t –, egyedül kelti életre. Ebben persze nagy segítségére van a reneszánszkori jelmezkonstruktum, aminek többrétegű szoknyája és két félgallérja nagyszerű szolgálatot nyújt az egyes karakterek elválasztásához, megformálásához. Az a tény, hogy a két órás produkciót ennyi segítséggel, két fényváltást beiktatva, végig széken ülve, csak a kezét, az arcát és a hangját használva játssza végig, valami elképesztő teljesítményt mutat.


Bea von Malchus
Mert amit Malchus véghezvisz ezen az estén, az a legfinomabban szólva is bámulatos. Nem elég, hogy következetes és játékosan jellemző gesztusokon keresztül dolgozza ki és jeleníti meg az egyes szereplőket, de egyik pillanatról a másikra váltogat közöttük, szinte folyamatos mimikai mesélést hozva létre. Nonpluszultraként, kreativitását szabadjára engedve, hanggal létrehozott effektekkel és precíz mozdulatokkal kelt életre a fantáziánkban egyes eseményeket, illetve apróbb momentumokat (például Cleve-i Anna és Henrik kártyapartija), nagyon sajátos nézőpontból, humorosan és illusztratívan.


Bea von Malchus
A történet még így is kegyetlen és durva, még ebben az elmesélt mesélés-formában is áthatja a szereplők kegyetlensége és érdekhajhászása. De itt sokkal inkább a sztorin, illetve az elbeszélés módján volt a hangsúly, és azon az emberen, akin keresztül mindezt meghallgathattuk, aki ennek minden egyes mondatát kidolgozta, átmosva önmagán. Kuriózumszámba megy, hogy valaki képes ilyen mértékű alázattal, szenvedéllyel őszintén használni a színházat. És ettől a színésznőtől, Bea von Malchustól bizony van mit tanulnunk.