7óra7

Szőröstül-bőröstül
7óra7: (8/10)
Közösség: (6/10)

Szőröstül-bőröstül

2010. 10. 18. | 7óra7

A felső tízezer és az ólmos magyar folklór minőségi elegye adja az állami gondozott kislány szenvedéstörténetének alapfeszültségét, miközben zsoltárokká keresztelt népdalok váltják egymást a színpadon. A jó keresztény erkölcsre hivatkozó álszentség és a bukolikus idill elemeiből táplálkozó, annak álságosságát és önellentmondásait plasztikusan megjelenítő előadás a kirekesztettség balladája.
Mert mindig az erősebb kutya... És ez akkor is igaz, ha az egész falkát gyengék alkotják. Gyengébb ugyanis mindig lesz. A leggyengébb pedig az lesz, akinek a kiszolgáltatottságát legalizálják nem feltétlenül jogi, sokkal inkább társadalmi szinten. Még a rómaiktól örököltük azt a rendszert, amelyben minden szabad, ami nem tilos. Ha pedig egy komplett közösség azt mondja valamire, hogy nem tilos, nincs az az erkölcsi becsületkódex meg szabálygyűjtemémény, ami ezt felülírhatná, eredjen az akár a kollektív szemlehunyás vagy fejelfordítás nem éppen ismeretlen jelenségéből.
Árvácska, Karinthy Színház

Csöre, alias „Árvácska” korában éppen az anyátlan, apátlan állami gondozottakon volt a sor, ők voltak azok, akikkel mindent lehet, hiszen nincsen más választása, mint tűrni. Tűrni nem csak a gyerekek egyébként is mintegy determinált gonoszságát, de a felnőttek kedvének szeszélyeit is, akik nem állnak meg a kirekesztés, gúnyolódás, megalázás alapfokú ismereteinek alkalmazásánál, hanem a rájuk ruházott hatalomnál fogva szőröstül-bőröstül kiszipolyozzák a világból még mit sem felfogó kislány testét (mert hát ugye ők már a nőt is látják benne) és lelkét (egy rabszolga minden háznál elkel). Igen bizarr az ilyen állapot egy felebaráti szeretetre alapuló társadalomban. Persze, ha a pap sem tesz mást, mint művet elemez...
És itt már Vidovszky György rendező jön a képbe, aki Móricz Zsigmond eleganciáját megtartva, remek stílusérzékkel rendeli hozzá a súlyos tartalomhoz a markáns színpadi nyelvezetet, amelyben az ordító ellentét reflektorfényben tartása maximálisan sikerül. A kisestélyiben és öltönyben tájszólásban sipítást meg-meg törő tiszta, kimért nyelvezet és beszédstílus valami velejéig kisstílű közeget mutat, amelyben az állatimitációk már-már a tisztaság, a romlatlanság felszabadító hírnökeiként jelennek meg (a terhes Boris tehenet leszámítva). Vidovszky elvonatkoztatott, stilizált, tér és idő nélküli világot teremt, ötletekkel vezetve a cselekményileg csak vázlatszerűen elmesélt, inkább impulzusokra kivezetett előadását, amelyet Gyevi-Bíró Eszter mozgáskoreográfus értelmező munkája is nagyban segít. Tehát a cselekmény helyére a forma lépett, és mindez úgy, hogy még csak konkrét Árvácskánk sincsen: színészről színészre vándorol a kis „állami” sorsa, nem engedve konkretizálni a kiszolgáltatott kislányt, és ezáltal a történetet sem.
Árvácska, Karinthy Színház

Bár a produkció néha kissé belassul, és nehéz elhelyezni Boriska szülési jelenetét a rendszerben, valamint kicsit túlteng az előadásban a fájdalmas felkiáltás motívuma, az egész nagyon szépen beszél az erősek felelősségéről, a nyom nélkül eltűnt gyerekkori emlékek és élmények feszítő hiányáról, vagy éppen az emlékezni nem akarásról. Árvácska ugyanis egy gyáva, kétszínű, felelőtlen, önellentmondásos közösség szülötte, egy olyan közösségé, amelyet mi alkotunk, és mi döntjük el, milyen legyen. Ahogy azt is, hogy mikor fordítjuk el a fejünket és mikor nem.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr278004541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása