A színdarabok szerzői írásuk elején általában tudatják olvasójukkal, hogy amit most a kezükben tartanak, azt a jeles művész drámának, bohózatnak, komédiának, netán abszurdnak stb. szánta. Például Csehov azzal tolt ki az utókorral, hogy nem volt rest odaírni Cseresznyéskert elé, hogy „komédia”, nem kis fejtörést okozva ezzel a későbbi alkotóknak. Gogol Háztűznézőjénél is ott virít a vígjátékságra utaló műfajmegjelölés: „egészen valószínűtlen történet”, amit ráadásul sokkal egyértelműbben, kézenfekvőbb módon igazol a darab, mint a Csehové, így félreérteni szinte lehetetlen. Szinte. Békéscsabán ugyanis sikerült.
Sztaniszlav Mojszejev, a Kijevi Molody Színház igazgató-főrendezője Gogol fergeteges helyzet-, és jellemkomikumra épülő színművéből két dolgot redukált szinte a felismerhetetlenségig: a helyzetkomikumot és a jellemkomikumot. Az ukrán rendező fogta magát, és ezeket zárójelbe téve, a drámát kívánta kihangsúlyozni a meglehetősen bugyuta történetből, amelyben hat kérő, két kerítő segítségével próbálja eladni magát egy módos család lányának. A rendező szerint ebből a történetből, ahol gyakorlatilag valamennyi karakter a faéknél is egyszerűbb típusparódia, az igazi mondanivaló, hogy egy szegény, butus kislányt, hogyan alázza meg az a férfi, aki a hatból, végül is befutó lesz, és otthagyja az esküvő előtti pillanatban. Csúnya, gonosz férfiak, csúnya gonosz manipulált világ, csúnya gonosz házasság.

Tege Antal
Mojszejev, aki vélhetően a dramaturgiai munkát is magára vállalata, a humor szisztematikus kiirtását zászlajára tűzve húzta meg a darabot, esélyt sem adva színészeinek arra, hogy néhány erőtlen poénon kívül bármit kezdeni tudjanak figuráikkal. Feladatukat csak nehezítette a díszletelemnek kiváló, de önálló díszletként teljesen működésképtelen, fentről aláereszkedő körhintaszerű, gigantikus ruhafogas (Volodymyr Karashevskyi munkája), ugyanis az egyébként teljesen üres tér végtelen feketesége agyonnyomott minden színpadi igyekezetet.
Bár az előadásban vannak olyan részletek, amelyek arra utalnak, hogy esetleg abszurdként kellene néznünk a színpadon történteket, de ezt nem sikerült kőbe vésni azzal, hogy a menyasszony néha futva körbetipegi a díszletet. A formai következetlenség nem csak ebben, hanem a térhasználatban is tetten érhető, amely nem ápol különösebb kapcsolatot a szöveggel, ugyanis néhol semmibe veszi, néhol pedig minden különösebb indok nélkül ragaszkodik hozzá. A kipucolt színpad önmagában nem lesz stilizált tér, és úgy tűnik ezzel a nagy ürességgel, néhány látványelemen kívül, amit többnyire egy szellemalak (vélhetően a házasság rút szelleme) menedzsel, semmit nem sikerült kezdeni a rendezőnek.
Bár úgy tűnik, mintha színházat néznénk, amit látunk, az színpadi elemek összeegyeztethetetlen egyvelege, amely ott csúszott el végérvényesen, hogy valaki egy komédiából tragédiát, és abból pedig szentenciát próbált fabrikálni. Az eredmény önmagáért beszél.