Kis magyar szocio-abszurd egy kis vakonddal, akinek a fejére csináltak. Érthetjük a kis vakondot egy kis közembernek is, azonban a HOPPart előadásában sokkal fontosabb a váratlanság, ötletesség és a kreatív humor, mint az áthallásos, mindennapokra vonatkoztatható reflexiók. És bár a mesélés közben elkövetett szókimondás néha talán túlzott obszcenitásba csap át, azért ez a mese kicsiknek és nagyoknak egyaránt szórakoztató.
Kicsiknek, mert belekóstolhatnak a felnőtt világ varázslatosan ellentmondásos és érthetetlen őrületeibe, az állatokon keresztül könnyebben megérthetik annak időnkénti érthetetlenségét. Nagyoknak, mert azért az áthallások és ismerős helyzetek mégiscsak felnőttekről szólnak, a felnőttek szóhasználatával, és a szituációk számukra lehetnek ismerősek. És ez a kettősség a Máthé Zsolt által írt történetnek köszönhető, amelyben a kis vakond – aki nem azonos a cseh rajzfilmhőssel, Krteèekkel –, aki nem mellesleg a négyes metró alagútfúrásán dolgozik, egy szép napon arra ébred, hogy valaki a fejére szart. Elindul hát, hogy kiderítse ki becstelenítette meg ily arcátlan módon feje búbját. Azért, hogy nyomozása során ne legyen részrehajló, és pontosan azonosítani tudja az anyag tulajdonosát minden gyanús személlyel készíttet egy összehasonlításra szolgáló mintát, amit összevet a fején található kupaccal – merthogy mélységes felháborodása közepette mosakodás és tisztálkodás nélkül indult útnak. Kalandjai során állatokkal találkozik, akik igazából emberek, helyesebben állatok, de hétköznapi emberek pozícióit töltik be, és beszélni is tudnak.
Az Alice Csodaországban egyes elemeivel kevert Odüsszeia ez, majdnem-oidipuszi zárással, rengeteg irodalmi és aktuális áthallással, azonban ez az irodalmiság és áthallásosság néha sokkal inkább a fricskáért vagy a mondanivaló erőltetéséért jelenik meg, mintsem azért, mert annak tényleg ott lenne a helye. A szövegek sokszor rendkívül ötletesek és könnyedén szórakoztatóak, nagyon sok állatnak megvan a maga stílusa, hol jobban – például a drogos, kihalt kardfogú tigris, az eszperentéül mekegő kecske, a skizofrén ló alaposan felépített telitalálat –, hol kevésbé eltalálva – a zárás előtt felbukkanó varangyos béka-ellenőr hasonlat egy teljesen fölöslegesen ellőtt, az előadáshoz dramaturgiailag szorosan nem kapcsolódó poén. Azonban ez az utóbbi néha átsüt egy-egy szituáción, mintha a szövegek néha többet akarnának mondani, mint amik valójában, néhol túl sok minden van beléjük sűrítve (pl.: az Oidipuszból lopott önvakítás, mint zárás önmagában maradó áthallás, és nem képes hozzáadni további jelentésmezőket a kis vakond karakteréhez), és ez a hangsúlyozott gondolatiság rá tud telepedni a poénokra – amik egyébként a maguk könnyedségében tökéletesen közvetítik és boncolgatják a maguk nemes egyszerűségében a „nagy az isten állatkertje” gondolatot.


Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna
A színészek szinte tökéletesen alávetik magukat ennek a világnak. A legkiemelkedőbbek közülük Polgár Csaba figurái. Ironikusan bájos rút kiskacsai külsőből, gőgős gúnár-attitűdbe emelkedett pávaként, elvetemülten tragikus kis vakond és elvakult módon kérődző tehén. Mindhárom szerepben – és a kisebbekben is – elképesztő ritmusérzékkel közvetíti a koreográfiákat és hangsúlyozza a szövegeket, azokból mindig a maximumot kihozva, végig alaposan dolgozva. Szilágyi Katalin kiemelkedő szintetikus és egyéb hallucinogénekkel teletömött kardfogúként és a választ folyton kikerülő ól-örző kutyaként. Herczeg Tamás az őrült elesettséget hangsúlyozza a kis vakond szerepéből – a főszerepet egyébként az összes színész a keze közé kaparintja, mindig hozzátéve a maga meglátásait –, azonban a béka szerepét – annak közhelyessége miatt – nem tudja váratlanná és izgalmassá tenni. Takács Nóra Diána elvakult és kiszámíthatatlan, skizoid hajlamokkal és pszichológiai önelemzőkészséggel megáldott ló és eszperente nyelven verselő szenvedéllyel megáldott kecske. Kiss Diána Magdolna szerepei közül a legkiemelkedőbb a szétszívott galapagosi kihalt teknős és annak szétcsúszottsága, de alakításaira általában a kimért, távolságtartó pontosság jellemző.


Szilágyi Katalin, Kiss Diána Magdolna
A koreográfiákban (Dékány Edit) elhelyezett apróbb gegek állandósult jelleggel bombázzák a nézőket a maguk meglepetésszerű, finom humorával, rengeteg stíluselemet ötvözve. Borovi Dániel jelmezei ötletesen jellemzik a karaktereket, mindig kreatívan asszociálnak a megjelenített állatok egy-egy tulajdonságára. Az általa készített díszlet pedig ideálisan egyszerű, praktikus és letisztult, tökéletes körülményeket biztosít az előadáshoz. Az est legkiemelkedőbb pillanatai közé tartoznak az innen-onnan ismerős dallamokkal finoman aláhangszerelt dalok, amelyek ötletes szövegeit, stílusjátékait alázatosan és energikusan közvetítik a társulat tagjai.
Néhol kétségtelenül nagyon hangsúlyos és egyszerűsített a társulat által közösen fémjelzett rendezés, azonban ez megbocsátható, cserébe azért a lazítást nem tűrő, végig koncentrált és szenvedélyesen elvetemült játékért, amit összességében, mint kollektíva nyújtanak. Ahhoz pedig, hogy elég könnyedén jöjjenek át a sokszor pusztán a poén kedvéért fricskázó (pl.: delphoi fósba) áthallások, egy ilyen csapatmunka kell. Az ebből az összehangoltságból létrejövő eredményért pedig mindenképpen megéri beülni a Sirályba.