Látszatra minden stimmel: kastélybútorzat, nagy ablak, misztikus éjszaka, három szmokingos férfi bejön, kisvártatva elkezdődik a dráma, a kihallgatott párbeszéd a zeneszerző menyasszonya és a kiérdemesült színművész között a túlsó szobában. Az első felvonás végére megtudunk mindent a hűtlen Annie-ról, az elesett fiúról, és a feltehetőleg primadonna és komponista nélkül maradó íróduóról. Gyakorlatilag minden úgy van a kecskeméti Katonában, ahogy a betűk leírják Molnár színdarabjában, csupán némi hiányérzetünk van.
Molnár darabja ugyanis nem csak expozíció, bonyodalom, tetőpont és megoldás egybefoglalása, hanem egyetlen kép a helyesen és elvártan működő világról, amelynek teljesen természetes része a rossz is. Az alkotóknak mintha fájna megmutatni a rosszat, mintha Molnár vagy a nézők helyett elítélnék azt az egészet, ami zajlik a falak mögött, Annie és Almády között. Pedig eredetileg a darab – és Turai – egyáltalán nem ítéli ezt el, éppenhogy a világ elidegeníthetetlen részének tartja a hibás működést, amit helyre kell állítani, hiszen a szegény, naiv és ábrándos pályakezdő zeneszerző nem indulhat csalódással.


Kovács Gyula, Csémy Balázs, Márton András
Ezért nem kedvez a kezdésnek, hogy Márton András Turaija (akit a színház honlapján található szereposztás valamilyen okból y-osít, ami nagyon illik a színpadon álló karakterhez, ám éppen ennyire idegen a Molnár által megírt Turaitól) egy merő tanár úrként viszonyul az eseményekhez. Jó szándékú, precíz, akkurátus, határozott népnevelő ő, aki nem utálja Almádyt, hanem jól megleckézteti a végén. Erkölcsileg csakúgy mint tálentumban fölötte áll mindenki másnak, s az első pillanattól kezdve bizonyos, hogy itt csak ő mentheti meg a szerelmesek boldogságát.
No most ez a Turay tanár úr az első felvonásban nagyon idegen, egyszerűen érthetetlen, hogy ez a dolgozatjavításban élenjáró és nevelési érdemekben nyilvánvalóan dúskáló professzor mit keres egy tengerparti kastélyban, éjt nappallá téve dajdajozó himpellér életművészek társaságában. „Turay” minden szava bölcselet és oktatás, nem is értjük, hogy a bevallottan a kommercializált sikerekért lelkesedő Gál hogyan bírja vele együtt, és azt sem, hogy ez a „Turay” hogyhogy csak az utolsó operettjükbe írt lélektant: ugyanis ez a figura minden pillanatban elemez, adatol, példát mutat, helyre rak, nevel, jobbít, világot szebbé tesz – feltehetőleg minden munkássága a magaskultúra immanens része. És ennek megfelelően a nagystílűség helyett csupán a makulátlan elegancia jellemzi. Cseke Péter rendező – dramaturgi segítség nélküli – koncepciója itt hibádzik: ez a „Turay” nem ebbe a darabba van kitalálva.
Ez az első felvonáson jócskán érezteti hatását: a mondatok nem működnek teljes értékűen, a poénok nem ülnek, a jelenlétük érezhető persze, mondom, látszatra minden rendben van, elhangzanak a molnári mondatok, csak a struktúra nem működik jól és szabadon. A bonyodalom kibontakozásánál és a tetőpontnál azonban ez már mindegy, a darab logikája ugyanis felülír mindent, és amint túlesünk a „csúnya eset” megmutatásán, mindenki feloldódik, és a probléma megoldásába öli bele energiáit, és a második és harmadik felvonásban már Turay tanár úr is mind jobban hasonlít a színműíró Turaira. (A második felvonás „színház a színházban” effektusát kivéve, ahol hirtelenjében ismét a tanár úr dominál, agyoncsapva a meglepetés erejét.) Így hamarost kiderül az is, hogy ez egy szellemes vígjáték, amin tulajdonképpen igen kellemesen lehet szórakozni.


Danyi Judit, Hegedűs Zoltán
Mert aztán a Mira János tervezte, Molnár leírásának megfelelő kastélydíszletben lezajlik Annie és Almády szembesítése az este történtekkel, kezükbe kerül a darab, hogy aztán a szerelmesek a végén egymáséi legyenek, és a gaz csábító elnyerje méltó megaláztatását. Ezen idő alatt pedig szembesülünk azzal, hogy Márton András akár a teljes előadásban képes lenne a pontos i-s Turait játszani, legalábbis amikor leveti a tanáruras modorosságot, és felszabadultabban, természetesebben beszél, akkor a poénok is ülnek. De azzal is, hogy Danyi Judit Annie-ja tökéletes megoldás: ő elbűvölési együtthatóját tetszés és a körülmények szerint képes szabályozni, egyszerre naiv és dörzsölt, ugyanakkor pontosan érzi tetteinek a súlyát, s valóban megrémül, hogy elveszítheti a vőlegényét. Csémy Balázs szintén nagyon a helyén van Ádám zeneszerző szerepében, éppen annyi teatralitást, érzelmes túlzást tesz a figurába, ami nem teszi idegenné. Hegedűs Zoltán Almádyja teljesen korrekt, bár kissé túl óvatos, de nem az eszközöket, hanem a figura jellemzését illetően. Kovács Gyula kissé bumfordi, de színműírói ideáltipikus elképzeléseinknek teljesen megfelelő Gálja szinte teljesen leválik Turairól, és nem alakul ki közöttük (a szöveg szintjén megjelenő „se veled – se nélküled” obligát kettősségen kívül) semmilyen viszony. Kiss Jenő bulldogszerű Lakája, és a sértetten fontoskodó Titkár szerepében Széplaky Géza pontosan betöltik előírt szerepüket.
A kecskeméti Katona József Színház előadásától elsősorban a Játék a kastélyban történetét kapjuk meg, és ha Turay tanár úr átadná a helyet Turai Sándor színműírónak, akár még a darab is megszületne. Mert amúgy minden adott lenne hozzá.