Mi az, ami jobb, mint a szex? Hát a hatalom, az erő. Nagyjából ebben foglalható össze a Better than Sex című produkció tartalma, annak ellenére, hogy ezt kettő órán keresztül bírják az alkotók ragozni. Súlyosbítja, hogy humorosnak szánt musicalformában tették mindezt, ráadásul nem is saját termék – angol import, igaz, magyar közreműködőkkel. Hogy a Pinceszínház miért gondolta úgy, hogy ezt az előadást föltétlenül meg kell mutatnia, föloldhatatlan rejtélynek tűnik.
Hogy kis színpadon lehet jó musicalt csinálni, nem kérdés (lásd éppen a Pinceszínház korábbi Isadora című előadását). Szóval nem ez a gond. A Better than Sexszel éppen minden más gond. Képzeljünk el egy olyan előadást, amely egy konzervatív nevelésben részesült angoltörténelem-rajongó, szatelittévé- és szextelefon-függő, szexuálisan frusztrált, de annál kanosabb tizenéves fantáziája alapján készül a kerületi gimnáziumi színjátszókör-versenyre, és az alkotók elhatározzák, hogy megbotránkoztatják a tanári kart. Ennek örvén előszedik a Guy Fawkes-történetet, és belehelyezik a mába, de szigorúan olyan karakterek szerepelnek, akikről a mesékben, a filmekben és a tévékben már ezer bőrt lenyúztak. Komikusan genya és markánsan domina szolgálólány (Barbara Zemper), ravaszkodó, göthös és komikusan genya szolgálófiú (Duncan Wilkins), uzsorás zsidó, illetve konzervatív és perverz lord (Colin Appleby), arisztokratikusan domina titkosügynök (Adam Ganne), sznob, elegáns és perverz lédi és a német Schulmädchenreport-sorozat lepedőnedves emlékeiből átörökített enyhén szólva túláradó nimfomán bajor kurtizán (Fekete Linda).


Duncan Wilkins, Barbara Zemper
Van ezen kívül egy Jakab király is, akit Galambos Attila betegség miatt meghirdetett beugrása teljesen értelmezhetetlenné tesz (egy hirtelen beugrásnál nem szégyen, ha valaki nem tudja a szöveget, felesleges eljátszani, hogy tudja, ha egyszer nem tudja, tessék nyugodtan kézbe venni a példányt), az biztos, hogy szőke parókában van, és indulni akar egy Marilyn Monroe-hasonmásversenyen. Elvileg ő akar valami álmerényletet összehozni saját maga ellen, Domina ügynök segítségével, belekeverve az ellenzéket, és ehhez használja fel a mellékesen a maguk játékát is folytató szolgákat. Mindez állandó malackodásba van csomagolva, repülnek a bátor és szókimondó fakkok, bőszen faszverést mímel a germán maca (aki nem is annyira germán), tapizzák a melleket és a farkakat, jön a leszbi lány, szalad a meleg srác – szóval, kemény a dolog, vagyis annak van szánva, a valóságban az egész műsor nem egyszerűen mimózaártatlanságú, hanem kifejezetten prűd és zárkózott. A soványka sztorit musicalklisé-dalok fűszerezik, profi hangszereléssel. Az eléneklésük nem igazán megy a szereplőknek, a dalok végén nem a taps hangja, hanem a „most ez mi volt?” kollektív érzésének csöndje honol a nézőtéren. Darab hiányában a szereplők eljárják az „itt be – ott ki” koreográfiákat, ezen kívül Duncan Wilkins (Butler) elmond néhány mondatot szellemesen, és ezzel a színészi teljesítmények ki is merültek, a fellépők egy brazil szappanopera-epizodista hitelességével játszanak gigaérzelmeket, és az a benyomásunk: nem előadást, hanem előadásparódiát látunk, amelyben dizájnerek, világítástervezők és számítógépes grafikusok csinálnak színházat.


Duncan Wilkins, Colin Appleby, Barbara Zemper
Pedig a fikciós dokumentumműfaj önmagában izgalmas lehet, pláne, hogyha keverik politikával (meglepő, hogy Margaret Thatcher negyven éve stabil humorforrás lehet, bár ez jelzésértékű is, mifelénk ilyen formátumú politikusok nem fordulnak elő), történelemmel, musicallel, erotikával; izgalmas lehet az elszabadult fantázia, a határokat nem ismerő ötletroham. Izgalmas lehet a görbe tükör mutatása a hatalomnak (ráadásul e műfajban az angolok vannak az örök csúcson, a Monty Python-csoporttal vagy az Igenis, miniszter úr!-ral). De amit ebből ennek az előadásnak sikerül kihoznia, az ahhoz hasonló, mintha a hűtőben talált joghurtot, párizsit, petrezselymet, müzlit, tojást, tejet és pörköltet összeturmixolnánk és dizájnosan-gusztusosan tálalnánk. Jól néz ki, de fogyaszthatatlan.