London, 2005 júliusa. A napokban hirdették ki, hogy 2012-ben London rendezheti az Olimpiát. Egész Nagy-Britannia örül a sikernek, ám a nagy boldogságot pár nap múlva rettenetes esemény szakítja meg. Terrorista robbant a londoni metróban, meghal 52 ember. Ezeket a napokat mutatja be a darab az átlagemberek és mindennapos problémáik perspektívájából. Közöttük van a terrorista is, aki, úgy tűnik, semmiben sem különbözik a többiektől.
Monológok sorát láthatjuk az előadásban, ugyanazokról a napokról. Öt színész játszik összesen, a Merlin két angol társulatából, illetve azokon kívülről is. Átlagos, mindennapi karakterek jelennek meg a színen (anya, fiú, tanár, egy nő…stb.), akik napi gondjaikról beszélnek. Azon kívül, hogy mindenki megemlít aktuális eseményeket (az Olimpia rendezése), az is összeköti őket, hogy mindannyian gondokkal terheltek, ott lapul bennük az elfojtott düh és agresszió, amely bármely pillanatban kitörhet. Elgondolkodtató (bár emellett elég elcsépelt, közhelyes is), hogy a terrorista felett a darab nem ítélkezik, ugyanúgy jelenik meg, mint bármely hétköznapi, a családi, munkahelyi gondjaival küzdő ember. Visszafelé azonban kemény társadalomkritika, hisz ha így nézzük, ahogy Magács László, a rendező nyilatkozta egy interjúban „mindannyian terroristák vagyunk”. Mindenkiben, aki a nagyváros monoton mókuskerekében él, elfojtja érzéseit, elidegenedik, ott a lehetőség, hogy elszabaduljanak indulatai.


Sophie Thompson
Bevallhatjuk, hogy a téma és elemzés, még ha aktuális is, meglehetősen közhelyszerű. Ez önmagában még nem lenne gond, ha mindehhez egy elsöprő erejű előadás járulna. Ám ez nem tud létrejönni. Jelen van ugyan a feszültség, de a játék egy idő után monotonná válik, és nem is tud aztán kijönni az egyhangúságból. A szereplők az üres színpadon, átlátszó műanyag lapok előtt vagy mögött állva, általában egyedül mondják el monológjukat. Eközben hátul egy kivetítőn ábrák, képek váltakozását látjuk, amelyek többnyire nem kapcsolódnak az elmondottakhoz, inkább csak hangulatfestő szerepűek. Ritka a dialógus, de ha van, az is meglehetősen statikus. A színészek játéka sem különösen kiemelkedő, egyedül a „nő”-t játszó színésznő alakítása emlékezetes, az is alapvetően csak a nevetséges akcentus és hanghordozás miatt. Az említett akcentusokra egyébként tudatosan odafigyelnek, szerves részét képezik egy-egy karakternek, azonban ezek még egy viszonylag jó angoltudással rendelkező, de nem anyanyelvű nézőnek is okozhatnak helyenként megértési nehézségeket.
Zárásként annyit, hogy bár valóban vannak lehetőségek a darabban (még ha kicsit elcsépelt is egy-egy nézőpont), az előadás egy-egy poénon, vagy a vicces akcentusokon túl, nem igazán él ezekkel. Szemeink lecsukódását a monotónián kívül ráadásul még a Merlin nézőterének iszonyú levegőtlensége is elősegíti. Ezért, ha elmennek megnézni, javaslom, hogy feltétlen tegyenek a mellényzsebükbe egy-két liter tartalék oxigént.