Horváth Zoltán, Fillár István, Béres Ilona
Guelmino Sándor rendező a Sen Te-Sui Ta ellentétet leginkább nem a szocialista államszervezet versus liberális gazdaságpolitika értelmezési tartományban kezeli - amiben egyébként ugyanilyen jól működne a koncepció -, hanem végig megmarad a konkrét emberi/erkölcsi dilemmánál: lehet-e úgy jó az ember, hogy közben rossz, vagy egyáltalán létezik-e az a jóságfogalom, amelyet a hit formájában kollektíve állított fel etalonként maga számára az emberiség? Sen Te, aki minden vagyonát, és a szerelmet is elvesztette, Sui Ta által dohánymágnás lesz, igaz, ehhez azokat az embereket kell meglopnia és kizsákmányolnia, akiken azelőtt oly önzetlenül segített. Nem mintha bármelyik barátot sajnálni kellene, és itt látok némi igazságtalanságot Guelmino rendezésében, mert a népet-rokonságot megtestesítők mindegyike ellenszenves és kapzsi ingyenélő, nincs senki, akit valóban szánni lehetne, akivel együtt lehetne érezni Sui Ta igája alatt, és így a „nagybácsi” tevékenysége kívülről még igazságosnak is tűnik. Persze, ez is egy érdekes aspektus.
A rendező Bertolt Brecht lírai dadaktizmusát is jól kezeli: az első felvonás lassabb tempója után a másodikra, ahol már kontrasztosabb a Jin és a Jang, belendül, és összeáll egésszé az előadás. Sok közhelyet és általános igazságot kimondanak a szerepelők a színpadon, ám ezt nem nézőokító attitűddel teszik, és talán ez az a hangvétel, amitől az egész előadás szimpatikus tud maradni. No meg Soltész Bözse skizofrén játéka, amely pontos ívben araszol a végeösszeomlás felé, hogy Sen Te jóságának bukását valóban az eszményi jóság bukásának lehessen megélni. Rajta kívül a Fény Fiainak vezérhangja, Fillár István játéka mutat többdimenziós figurát: cinikus, unott, képmutató, az istenséget nyűgként megélő, a kor trendi alakjainak, sztárjainak, celebjeinek (bankár, showman, énekes) fizimiskájában megjelenő, emberarcú Istent alakít, definiálva ezzel az alkotók viszonyát a hit feddhetetlenségének kérdéséhez. Gémes Antos Szunja állati ösztönökkel csapongó csábító, Jegercsik Csaba Vangja jóhiszemű, de kisstílű figura, aki az egyetlen támasza lehetne Sen Tének, de a kicsinyességben ő is elveszik. A többi szereplő mind végtelenül rosszindulatú és önző alak, bár ellentmondásosságában kiemelkedik Végh Péter Su Fu' fodrászmestere: a nagyformátumú, cinikusan gáláns, de velejéig romlott figura azért támogatja Sen Te jótékonyságát, hogy ezzel vehesse meg magának a lány figyelmét.
Hogy Szecsuán ne maradjon meg távol-keleti tartománynak, arról elsősorban Füzér Anni sokrétű díszlete gondoskodik, amelynek periférikus középpontjában egy jól ismert magentaszínű hallgatóval ellátott telefonfülke áll. Gecsényi Györgyi és Guelmino Sándor újrafordítása pedig a szövegeket alakította mai mindennapjainkhoz. A dalok (Paul Dessau) azonban inkább elvesznek, mint hozzátesznek, egy-két szám képes csak hozzátenni az előadáshoz, a többi inkább levesz belőle, már csak azért is, mert a szöveg nagy része érthetetlen a hangtechnika gyengesége okán, illetve abból kifolyólag, hogy nem mindegyik színész tanulta meg a szöveget kifogástalanul.
Az üzenet azonban így is világos: ideje lenne elfeledkezni már arról, hogy a tökéleteset keressük magunkban, motivációinkban, tetteinkben, hiszen nem vagyunk tökéletesek, és nem vagyunk jók, azon egyszerű oknál fogva, hogy az abszolút jóság nem létezik, csak dogmákban meg a nagy ívű konyhafilozófiai okfejtéseinkben lelhető fel. Inkább el kéne fogadnunk a rossznak titulált oldalunk részeit is, különben a két szék között, a pad alatt találjuk magunkat. Az pedig ugyancsak sokat mond a földi igazságról, hogy a szőnyegkereskedők (Izsóf Vilmos és Csernus Mariann) kimaradtak a „jóemberkerestetik-kálváriából”. Hát persze: ők tényleg tudják, hogy kell ezt: amennyire lehet, megtartani magunknak, és annak az egy-kettőnek, aki valóban fontos.
