Nem árul zsákbamacskát a Szegedi Szabadtéri Játékok keretein belül létrehozott operettprodukció, a Cigányszerelem: Bodrogi Gyula, Molnár Piroska, Stohl András, Gesztesi Károly és Kovács Patrícia a prózai részekhez, több tucat táncos, gyönyörű jelmezek, szép hangú énekesek és látványos színpad a zenés betétekhez, valamint egy tehetséges rendező az elemek összeillesztéséhez. Ilyen adottságokkal akár még kitörő sikolyokkal és ujjongásokkal kísért hetedhét országon túl zengő tapsvihar sem lett volna elvárhatatlan az előadástól, de ennek még a szele sem nagyon csapta meg Lehár Ferenc klasszikusát.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nézőtér bal alsó csücskéből nehéz volt felvenni a tökéletes befogadói pozíciót, de arra alkalmasnak bizonyult, hogy tisztán kirajzolódjanak a színpadi erővonalak, hogy hol izmosabb az előadás, és merre találhatóak a gyenge pontjai. Az például elvitathatatlan, hogy nem nagyon létezik olyan nézőtéri csücsök, amelyet egy nagy kaliberű színész ne tudna gond nélkül kitölteni: például a folyvást élcelődő, fiatalságát újra meglelő kujonszerű, ám érthető és szerethető Dragotin Péter szerepében Bodrogi Gyula, vagy a pontos karíkatúrával megrajzolt, nemesi epigonként pózoló egyszeri nevelő, Mademoiselle Bertát átütő bájjal és kedvességgel alakító Molnár Piroska biztos cáfolatai az operett műfaját gyakran a nívótlansággal igaztalanul egalizáló hangoknak. Igaz, ezen hangokra az egész előadás képes rácáfolni, amely megpróbálta a tartalmat is kikaparni a profin megkomponált látványvilág árnyékából, ám ezt nem tette számottevő sikerrel.
A Cigányszerelem története meglehetősen ambivalens, amely a beteljesült, valódi, perzselő szerelem tényét több frontról is cáfolja, két lehetséges utat mutatva: vagy szabadon, zabolátlanul lehet élni, vagy kicsinyes érdekek mentén megházasodni. Ez a sötétebb tónus jellemzi Lehár zenei világát is, amellyel finom ellentétet képeznek Velich Rita stílusosan giccses jelmezei, Daróczi Sándornak a realitást az aránytalansággal ötvöző díszletei, illetve Bodor Johanna és Szögi Csaba nagyszabású koreográfiái.

Kovács Patrícia, Stohl András
Persze sehol nincsen előírva, hogy egy operettnek non-stop vidámságban kellene ide-oda pattognia, de Béres Attila rendezőnek éppen a két főszereplőt, Ilonát, a vidéki primadonna, illetve az érzéseiben bizonytalan, a gyermeki vágy és a felnőtt valóság határán küzdő bakfist, Zórikát nem sikerült érzékletesen megfesteni: gyakorlatilag lehetetlen bármilyen hozzájuk fűződő érzelmi viszonyt kialakítanunk. Frankó Tünde és Rácz Rita a valóban lenyűgöző hangi teljesítményen túl nem igazán tudnak karakterükből többet megmutatni, és ez az amiért az előadás végül is nem tud számottevően az átlag operettprodukciók fölé emelkedni: a főszereplők, beleértve a Józsi cigányprímást hitelességgel alakító Kiss B. Atillát is, sokkal inkább énekesek, mint színészek, és ez rányomja a bélyegét az előadásra. Az epizódszereplők viszont egyszerű, ám annál élvezetesebb figurákat hoznak: Stohl András pontos mértéket tartva, nagyszerűen komédiázik az álgrófként érkező ripacs színész, Tivadar szerepében vagy Gesztesi Károly kisujjból rittyenti a józaneszű, tökös cigányvajda karakterét, de Kovács Patrícia, Vadász Zsolt és Hollósi Frigyes is pontosan hozzák szerepüket.
A szerelem témáján túl a nemzeti-faji sztereotípiákra építő bugyuta ellentétek értelmetlensége mellett felszólaló előadás - ti. román-magyar-cigány háromszögben játszódik a történet - már az első pillanattól kezdve két részre szakad: egy kellemesen sodró prózai, és egy hol langyosan csobogó, hol a nyers erővel operáló zenei darabra. A cigány-magyar viszály kissé romantikus-ködös, ám annál fontosabb képének kibontásán kívül Béres Attilának csak részben sikerült létrehozni a kapcsolatot a prózai és a zenei világ között. Ebben a diszharmóniában pedig a három órás játékidő már soknak bizonyult, és az ovációmentes, monoton taps azt jelzi, ezzel többen hasonlóképpen voltak.