Jó-e, ha a rendező választ magának darabot? Jó-e, ha már előre víziója van a produkció megvalósításáról? Megél-e egy adott színház adott körülményei között az elképzelés találkozása a színészekkel? Szerencsés-e, ha egy repertoárról frissen levett darab más rendezésben születik újjá ugyanott? Megannyi kérdés, amellyel előzetesen meg kellett küzdenie a Lear királynak – azonban Gothár Péter rendező, valamint a Nemzeti Színház társulata jött, látott és tulajdonképpen győzött.
A színpadkép nyers egyszerűsége a színpadi fogalmazás meghatározó eleme: a háttérben árválkodó fa, illetve a színpad két oldalán lévő négy-négy téglalapkivágatot tartalmazó fal keretezi a drámát, ebben helyezi el a rendező az embereket. Mert ezen van a fő hangsúly, az embereken, és mindenen, ami emberi: érzelmek, érzések, vágyak és gyarlóság. A nagy rendszereket ezek mozgatják. Leart például az, hogy elhiszi, hogy a körülötte lévő kirakatbábuk emberek. Izsák Lili jelmezeinek mesterkélt trendiségnek álcázott natúr abszurdja remekül jelzi, hogy itt a külcsín diktatúrájáról van szó, Lear tulajdonképpen Látszatország királya, aki élvezni szeretné az öregkor gyönyöreit, addigi életének gyümölcsét, lányai ajnározó szeretetét. Két lánya, Goneril és Regan apu számára tejjel-mézzel folyó Kánaán biztosításának ígéretével meggyőzik arról, hogy jó kezekbe kerül az ország, Cordelia azonban megpróbál a valóság szintjén maradni, nem hazudja apjának, amit az amúgy elvárna, így a harmadik lány örökség, sőt hozomány nélkül marad, csupán a helyzet eredményezte szánalomnak köszönhető, hogy a francia király elveszi és rögvest el is viszi Cordeliát. A király bizalmasa, Kent szót emelne Lear döntése ellen, ám a király dühében őt is száműzi.


Bodrogi Gyula, Kulka János
Elkezdődik a hatalmi játék – a két lány leépítené apja kíséretét, és őszintén szólva Leart magát is, miközben a Gloster család ifjabbik gyermeke, Edmund mindent elkövet azért, hogy a lehető legbefolyásosabbá váljon, elsőként bátyjától, Edgartól szabadul meg, aki elmenekül, majd apjától, aki aztán míg Edmund magába habarítja mindkét (amúgy férjezett) Lear-lányt, megvakítva-száműzve kóborol, de közben összeakad saját fiával, aki Szegény Tamásnak nevezi magát, és az álruhás Kent által kísért Learrel. Hogy aztán az ország saját maga ellen forduljon, puskaropogás és vérfürdő közepette derüljön ki minden. Ezt a játszmát nem nyerheti meg senki, csak és kizárólag vesztesek vannak, és csupán reménykedni lehet, hogy a felperzselt, kifosztott, elárvult országban az uralkodói család egyetlen megmaradt tagja, Alban (Goneril férje, aki nem vett részt a viszályban) és Edgar képesek létezni, bár hogy mit csinálnak a romokon, az emlékekkel, erősen kétséges.


Nagy Mari, Orth Péter, Mészáros Piroska, Schell Judit
Gothár Péter rendezése természetesen allegorikus, bár sokkal inkább a sajátos viselkedésminták, konfliktuskezelési technikák, hatalmi vetélkedések, a hazugság lélektanának bemutatása tekintetében, mint a történetében. Az előadás kulcsa a motivációk nagyon pontos, részletes, mély feltárásában keresendő, s ezek kifejezésének mindig megtalálja a megfelelő kifejezési formát. Például az eleve adott helyzettel nem igazán lehet mit kezdeni, az ország három (illetve végül csak két) részre szakítása didaktikusabb formát kap, bár még így is elég nehéz lekerekíteni a felütést, ugyanis Lear itt még korántsem őrült, éppenhogy nagyon határozott és racionális: az uralkodói attitűdből adódóan ő csak azt akarja hallani, amit hallani akar. Itt van a legnehezebb dolga Kulka Jánosnak is, a túlzó egyszerűsítés, kvázi tandráma-jelleg kicsit kilóg az előadás későbbi formaegységéből. A látszat és a látszat mögötti valóság, igazság és hazugság kettősségének ilyen kontrasztos szembeállítása azonban csak az amúgy darabosnak ható, és igen hosszúra nyúló első felvonás meghatározója, a második rész sokkal összetettebb, a felvillantott állapotok, a harc és ezzel párhuzamosan a szembesülés, a tragédia kibontakozásának fázisai mind a színészek számára, mind vizuálisan részletgazdagabb árnyalást engednek, és ezzel flottabb is az első felvonásnál.
Ez a gazdagság viszont tényleg pazar. (Nagy segítséget jelent egyébként Varró Dániel új, korszerű és élvezetes, egyszerre teljesen köznapian és mégis költői nyelven szóló magyar szövege is.) A címszerepet játszó Kulka János Learje a valóság felismerésének áldozata. Mindaz, amit ő épített, lufi, és az ezzel való szembenézés felőrli mindenét. Pedig ebben a jó ösztönű emberben minden adott lett volna ahhoz, hogy jó király legyen. Azonban hibázott: nem a szemének, nem saját magának hitt, és a kulcspillanatokban nem figyelt azokra, akikben bíznia kellett volna. A hatalom elkényelmesíti az embert és ösztöneit, elhiteti, hogy a felszín a lényeg, számára a valódi tragédia az, hogy romlott lányait ő maga rontotta meg, ő tette olyanná őket, amiből következik, hogy a szemétdombra vessék saját apjukat. Őrülete emberi reakció eredménye. („Őrült beszéd, de van benne rendszer” – mondja Edgar, átemelve a Hamletből.) Kár, hogy az előadás hirtelen felütése éppen Lear létezésének alapjai felett siklik el, Kulka azonban ettől eltekintve nagyszerű teljesítményt nyújt. A legázolás, a hatalomvágy élteti Nagy Mari pillantás által méreglövellő ördögi Goneriljét, Schell Judit szépségében üres, kisebbségi komplexusos mesekönyv-királykisasszony-modell Reganjét pedig férje, a természetéből adódóan velejéig gonosz és kapzsi Cornwall tölti ki, utóbbit Alföldi Róbert játssza mindenféle manírtól mentesen, valóban mértéktartó, természetes, ám bicskanyitogatóan nyílt módon. Mészáros Piroska Cordelia szerepében naiv és kívülálló. Rába Roland Edmundját a cinikus érzelemmentesség, a pengeéles észjárás, a veszélyes ravaszság jellemzi: tökéletesen gátlástalan törtető, aki észrevehetetlenül, jéghideg profizmussal él vissza minden emberi gesztussal, Rába alakításában vibrál a becsvágy, a szexualitás és a lélektelenség energiája. Bodrogi Gyula Bolondja a hatalommal szükségszerűen szemben álló művész, aki azonban nem a hatalom ellen vagy csupán a gesztusért van jelen, hanem egyfajta elfogadott, megfellebbezhetetlen külső kontrollként működik, hűen a király szelleméhez – nem a királyhoz magához. Kár, hogy szó nélkül (pontosabban egy hangos kiáltással) kilendül a történetből a második felvonás elején. Gálffi László Glostere jóindulata és bizalma által vezettetik meg, vaksága csupán realizálódik a második felvonásban, hiszen az elsőben is az. Marton Róbert Albant tehetetlen külső szemlélőnek mutatja, aki bár észleli, mi történik, csak szavak szintjén van ellenvetése, irányításra valójában képtelen. Makranczi Zalán Szegény Tamássá lett Edgarja az egyetlen, aki megtanulja a leckét, képes felismerni azt, hogy nem minden az, aminek látszik – és így gyakorlatilag egyetlenként van lehetősége túlélni a viszályt. Znamenák István pedig Kent szerepében még ebből a valóban kiváló erőket felvonultató mezőnyből is kiemelkedik: nagyon nehéz a hűségről, az odaadásról, az elvszerűségről ennyire tisztán és közhelyektől mentesen fogalmazni, Znamenák pedig éppen így tesz, sokoldalúan, hittel és magától értetődő őszinteséggel.


Elöl, balra: Marton Róbert, Nagy Mari, középen: Kulka János, Bodrogi Gyula, Mészáros Piroska, elöl, jobbra: Schell Judit, Alföldi Róbert
Gothár a grandiozitást ugyanúgy kiválóan keveri a részletgazdag ábrázolással, ahogyan a stilizált és a realista elemek vegyítésében is többnyire példamutató egyensúlyt talált. Az azonban már kissé lelombozó, hogy az előadás túl kerek: a rendező nem hagy nyitva semmit (különösen igaz ez, ha a legutóbbi két Learrel, Zsótér Sándor szegedi, illetve egyetemi rendezésével vetjük össze), a mű kerek, befejezett egészként került a Nemzeti Színházba. Nekünk már nincs is kérdésünk – és ez korántsem biztos, hogy ideális.