A lejárt szavatosságú haknikabarék illata csapja meg orrunkat nem sokkal azután, hogy az első jelenet megkezdését követően sokat sejtető csönd uralja el a nézőteret. Az alkotók iróniát, mulatságot és tükröt ígérnek, amely a mindennapi életből diktafonnal kihalászott, és azokból összeszerkesztett jelentekből áll. Na de ha olyan közhelyeket ollóznak össze az utcáról, amit bármelyikünk nap mint nap tucatszámra meghallgathat, az számunkra vajon miért is lesz érdekes? A válasz elég egyértelmű: nem lesz az.
Koleszár Bazil Péter koncepciója ott kap végzetes gellert, hogy a valóságot egy az egyben próbálja felvinni a színpadra, a színház fogalma alatt csupán a színpadot, illetve a rajta elhelyezkedő szövegmondókat értve. Márpedig a valóság önmagában nem izgalmas, hiszen azt valamennyien nagyon jól ismerjük, mármint ami a felszínes, mindennapi valóságot jelenti, amelyben közhelyes emberek közhelyekről és slágertémákról kétes értékű intellektuális színvonalon csevegnek. Attól pedig, hogy a valóságot a sűrítés által még le is butítják egy teljesen értelmezhetetlen szintre, ahol a karaktereknek, így a valósággal korreláló jelenségeknek lehetetlen a felszínre törniük, még nem lesz transzparens jellegű egy produkció, mindössze ripacs, vagy neadjisten fájóan primitív.
Erre azt mondani, hogy tükör, legalább annyira sekélyes és olcsó, mint a csupán önmaguk dimenziójában létező, kritika tárgyává tett karaktermaradványok és kigúnyolni kívánt élethelyzetek. A színpadon történtek az alkotók közötti belterjes játéksorozatnak hatnak, nem pedig színházi alkalomnak, hiszen az egyszerű díszleten, a jelmezen, és a szándékolt butításon kívül semmi nem indokolja a színpadi eseményeket, és természetesen ez sem nagyon, hiszen így tartalom és forma nélküli anyagot látunk csupán.


Kárász Zénó, Urmai Gábor, Bajomi Nagy György, Molnár Csaba
Az egymás után lazán összeszerkesztett, kabaréjelenetnek szánt, egytől egyig végtelenül túlbeszélt és lapos párbeszédek csak a lehető legritkább esetben csalnak mosolyt az arcokra. De nem azért, mert a nézők ne szeretnének belenézni eme mindent leleplező tükörbe, hanem mert a tükör nem létezik, mert nincs megfogalmazva semmi, ami ezt létrehozhatná. Mindössze az látszik, hogy Koleszár Bazil Péter olcsó sikerre törekedett, és látható írói (e funkció ellátásában segítségére volt Sultz Sándor) és rendezői jelenlét nélkül játszatja el színészeivel alaktalan és folyamatosan fecsegő főhőseit, akik lebegve az alapanyag légüres terében, ádáz és teljesen reménytelen harcot folytatnak a nézői reakciókért. Reménytelen, mert nehéz akár részsikernek is elkönyvelni egy másfél órás kabaréműsoron a húszpercenkénti halk és részleges nevetéseket, amelyet azonban minden egyes alkalommal az ordító felszín generál, éppen az, amelyet kritizálni szándékol a mű.
A Jó pálnika itassa magát 2.0 egy merő felkiáltás az olyasmi gondolatok ellen, miszerint a színház semmi más, csak randomszerűen kiemelt valóságegységek lenyomata. Hiszen ki hiszi el, hogy Kárász Zénó nem Kárász Zénó, hanem Imi malterező, vagy Gyuri a talicskás, vagy Pali a számlagyártó? Nem is az a dolga a színháznak, hogy ezt elhitesse, hanem hogy a nézőt bevonja egy kidolgozott, átgondolt és végigvezetett játékba. Itt nincs sem kimunkáltság, sem gondolat, sem játék, csak másfél óra egy állatorvos lovával.