Nehezen megfogható a Kecskeméti Katona József Színház Ruszt József Stúdióban bemutatott Gogol. Utóirat című előadása. Tán éppen azért, mert sokfelől megközelíthető a folyamatosan két síkon működő produkció, amely érezhetően a hagyományos módszereket mellőzve, új utakat és új formákat keresve készült, s az eredmény valóban magáért beszél. A Vlad Troickij irányításával készült mű egy temetésre (Gogoléra? Akakij Akakijevicsére? a színházéra?) invitál bennünket, de Gogol apropóján és felhasználásával határozottan a máról és a mába beszél.
Mert az itt és most úgy van jelen, hogy közben a 19. század végén vagyunk, a korabeli bútorok és eszközök koncepciózus eklektikája eredményezi a posztmodern közeget, amelyben a lehető legtermészetesebb módon megfér egymás mellett a kérők citálásán keresztül a létéért küzdő Fjokla Ivanovna a Háztűznézőből, illetve a saját holt lelkeivel viaskodó Csicsikov a Holt lelkekből, akik itt tulajdonképpen mind az író megtestesülő tudatfolyamának egy-egy alakja. Troickij Gogol műveiből és levelezéséből állította össze a történettöredékekből sokkal inkább érzést mint konkrétan megfogalmazható gondolatokat keltő előadását. Az összefolyó, rendezetten egy irányba tartó töredékek hátterét a színházépület hátsó traktusa képezi, nincsenek díszletfalak ugyanis, sőt, a szereplők ablakot nyitnak, és a stúdióépület egészét birtokba veszik. Ám a szereplők hangsúlyosan színészek, akik át-átlényegülnek az éppen kiválasztott mű karaktereibe, hogy aztán reflektáljanak a történésekre. Az itt és most érzés a valóság ábrázolásának formáját illetően is érdekes kettősségben jelenik meg: sosem tudhatjuk, mikor „civil” és mikor szerepből beszél a színész, ugyanis gyakoriak a szándékosan „rossz helyen” elejtett félmondatok, sokszor fordul elő időben párhuzamos, azonban más-más síkon alkalmazott vagy éppen reflexív szövegmondás. Ráadásul az események „valós időben” történnek, vagyis az egyes jelenetek mintha nem lennének megszerkesztve, egy-egy jeleneten belül többször sűrítés nélkül játszódnak le az események, tehát lehet, hogy egy kérdésre nem azonnal érkezik a válasz, hanem két-három perc múlva, és addig nem történik semmi. (Dehogynem történik, az „üresség” a konstrukció nélkülözhetetlen eleme, az elnyújtott mozdulatok, a másik síkokból közbeiktatott mozgások reflektálnak az adott szituációra – de kétségtelen, hogy ezt figyelemmel bírni nem kis kihívás.)


Az idősíkok, szerepek, szövegek, műrészletek egymásba keverése, valamint a szintén kétszintű világítás (a kornak és a halotti tor keretjátékának megfelelően gyertyák adják a fényt, ám rejtett lámpák időről időre „rásegítenek” a megfelelő hatás elérésére), a már tárgyalt, ugyancsak kétarcú díszlet, valamint a folyamatos jelmezváltás egy rendkívül következetesen felépített formát adnak eredményül, amelyben a színészek szintén afféle doppelgänger színjátszást folytatnak, kiváló eredménnyel: nagyon letisztultan kerekednek ki a „mini-előadásokból” az eredeti művek karakterei, és az azok közötti váltás több mint természetes a létrehozott konstrukció tudatfolyam-közegében. Troickij rendkívül korrekt, pontosan annyit és úgy tesz, amennyit és ahogyan ígér. Egyetlen megoldásban, megmozdulásban sem érhető tetten az effajta „élőkép-költészetnél” annyira zsigeri blöff, itt rend van, amelyben mindenki tökéletesen tisztában van azzal, miért teszi azt, amit, és miért éppen úgy. A látszólag mértani pontossággal szerkesztett előadás kifejezetten erős szabadságélményt, -érzetet hordoz magában. A színészek: Bognár Gyöngyvér, Kéner Gabriella, Sára Bernadette, Trokán Nóra, Kertész Kata, Fazakas Géza, Portik Győrffy András, Csémy Balázs, Báhner Péter, Látó Richárd, azonos típusokat képviselnek az egyes jelenetekben, rendkívüli pontosság, összhang és egymásra figyelés, röviden valódi csapatmunka jellemzi munkájukat.
Aki ezt a programot választja magának, legyen tudatában annak, hogy egy különleges előadást (sőt, lehet, hogy inkább egyfajta performanszt) láthat, amelyben a történet elhanyagolható, komoly ráhangolódást és nagy koncentrációt igényel. Troickij aprólékosan mutat be mindent, és megtagadja a hitchcocki drámadefiníciót („a dráma az olyan élet, amelyből kihúzták az unalmas részeket”), így bizony nem vethetünk a szemére semmit az előadás szünetében tragikus hirtelenséggel távozó teljes középiskolás csoportnak. (Annak a tanárnak, aki az előadás megnézése nélkül elszalajtotta a gyerekeket a színházba, annál inkább megkérdőjelezhető a pedagógiai kompetenciája. Az előadás határozottan nem ifjúsági közönségnek való, mert nagy valószínűséggel, rusztikusan szólva, egy merő dögunalom lesz számukra.) A rendező az önkifejezés és a mű teljessége oltárán feláldozta a nézői érdeklődés folyamatos fenntartásának igényét, ami vállalható kompromisszum ugyan, de el nem hanyagolható tény. Mindazonáltal az orosz irodalom szerelmeseinek (nb. Gogol ukrán nemzetiségű volt!), a különleges előadóművészeti formákat, bonyolult esztétikai konstrukciókat kedvelőknek, az elmélyült figyelmet igénylő produkciók rajongóinak, valamint a színházművészet iránt érdeklődőknek különleges és egyedi élmény a maga egyedi összetettségében múltat, jelent, jövőt, emberséget és emberiséget, démonokat és angyalokat, sötétet és sokszínűt, magán- és közügyeket, művészetet és mindennapokat egyaránt érintő előadás.
Nagyon fontos: egyenek előtte, mert a friss bundás kenyér illata vadító. Vodka és uborka a kapuban, felkészít a három órás kettős ízhatásra.