Egy félresikerült csoportos étkezés következményeként ötvenkettő apáca kényszerül idő előtt megüdvözülni. Ötvenkét apáca temettetése viszont nem olcsó mulatság, főleg, ha a temetésre szánt pénz egy részéből mozigépet vásárolt a főnővér. Négy megboldogult apáca ezen oknál fogva a mélyhűtőben várja sorát a végső nyughelyre, így a megmaradt rendi tagok közül öt belevalóbb nővér showműsorral kívánja a maradék pénzt összeszedni. Apácák és showműsor? Whoopi Goldberg óta tudjuk, hogy ez jó recept.
A recept pedig kétségtelenül működik: az apácalét és a világi élet konfliktusának origójában a szüzességi fogadalom, illetve a vállalt, de nehezen betartható önmérséklet áll. Öt kedves exhibicionista apáca viaskodik a világi örömökkel, emberarcúra festve a zordon, szürke apácaélet sztereotípiáit. Ezek az apácák ugyanúgy élnek együtt, mint bármelyik másik öt barátnő a világon, csak kicsit más keretek között. Nem szentfazekak, nem szenteskedők, de jóban vannak Istennel, és szívesen élnek annak nem csak lelki adományaival.


Jelenet az előadásból
A felvázolt képlet tehát ismerős, a felszínen kötött kereteken belül laza szövet húzódik, és Dan Goggin szerző ebben a közegben jól mozog, bele is tesz mindent, ami az apácás poénkodásba belefér, sőt, mindent többször is, így bár sziporkázásra nem jut az erőből, de a kliséket egytől egyig kijátssza, és Szirtes Gábor rendező is hasonlóképpen tesz. Minden van a színpadon: több-kevesebb interaktivitás, bohózat, stand-up comedy, fekete humor, vígjáték, abszurd, dráma, revü, és mindez egy musical-showműsor kereteibe pakolva. A sokszínű stílus azonban formailag kevés kreatív támogatást kap, aminek a kissé szegényes díszlet is oka, így az érezhetően low budget produkció során igen sok hárul a színészekre, lévén az est zenei világa nem igazán nevezhető sokszínűnek, fülbemászó dallamra pedig egészen az előadás végéig kell várni.
Szirtes Gábor a színészeket alapvetően felülhangolja, és az első pillanattól vállalja a sematikus, gyorsan megérthető és felismerhető karaktereket, akik mindössze saját szólójukban mutathatnak meg valamit egy másik arcukból, ami ha nem is árnyalja, de legalább lágyítja egy kicsit az alapvetően harsány tónust, ami főleg az első felvonásban néha elveszti az arányokat. Ez főleg Jancsó Dóra Roberta nővérére igaz, aki a kedves bohókás, infantilis telepi vagánylány szerepében olykor műmájerség tekintetében drasztikusan használja a túlzó eszközöket, ahogy a bugyuta Mária Amnézia nővér szerepében Simonfi Adrienn is képes pillanatokra a szimpla debilitás irányába eltolni a karakterét, amely egyébként egy szeretni való bolondot mutat. Pap Lívia Lea nővérként az egyetlen szüntelen tisztaságot sugárzó, és szinte végig természetes karakter, Regina nővér (Seres Ildikó) és Hubertus nővér (Varga Andrea) pedig mindent tud az életről, és nyilván ezért lettek apácák, de a nosztalgia előhozza még belőlük a dámát, és kiviláglik az apácaruha mögül egy tartalmas és élvezetekkel teli múlt képe.


Simonfi Adrienn
Igazából az előadás gond nélkül, pont úgy folyik, ahogy egy ilyen vígjáték folyni szokott, kevés az olyan komplex ötlet, mint a filmes valóság és a színpadi valóság precíz összekeverése (ahogy a revüjelenetben), de kevés a jó dallam és a valóban tiszta hang is, amelyből a végére jut igazán, amikor Varga Anikó megelevenedett kelet-európai Whoopi Goldbergként rántja magával a nézőközönséget az emberarcú klerikarizmus világába. Kár ezt háromszor ellőni aztán, mert csak tompít az élményen, de jól jelzi: ha ezen a hőfokon izzott volna végig az előadás, és a biztonsági játékot nem csak egy-egy pillanatra dobták volna sutba az alkotók (mint pl. Seres Ildikó speedes ereszdelahajamja), egészen más sikert aratott volna az öt bohókás apáca estje, biztosan hosszabb hatásút.