Sötét tér, fémes és vörös tónusok között mozogja-táncolja a sepsiszentgyörgyi M Studio társulata a Shakespeare-klasszikust. Ha egészen pontosak szeretnénk lenni, nem is azt, hanem azt a kifejezetten erőteljes, energikus, szálkás koreográfiát, amelyet Uray Péter készített a Rómeó és Júlia nyomán. A szicíliai maffia alakjai között bukkan fel két szerelmes, akiket azonban környezetük eltaszít egymástól. A színészek csak a testükkel, mozgásukkal, gesztikulációikkal, a teststilizációval játszanak, teljes erőbedobással, intenzív érzéseket hozva létre a színpadon.
Szigorú öltönyökben, hangsúlyosan zárt térben jelennek meg a szereplők, a mozgások nyomasztó, feszült, durva közeget jeleznek. Harc és harcra utaló mozdulatok sorjáznak folyvást, bemutatván a Montague és a Capulet család jellegzetes hétköznapjait. Ami kilóg ebből az eléggé dark környezetből, először is Júlia, Lady Capulet és a Dajka szinte játékos hármasa, illetve Rómeó és Mercutio igen kedélyes és bizalmas barátsága. Aztán jön az egymásra találás, a tapogatózás, a tapintás, majd a csók – a kemény, szemvillantás alatt suhogó mozdulatok között felüdülés egy-egy lassabb, kitartottabb, lágyabb pillanat. Uray ezek kontrasztját emeli ki, és ezen kettősségen keresztül jellemzi a két fiatal szerelmének történetét. S mindeközben egyetlen szó nem sok, annyi nem hangzik el.


Nagy Attila, Magyarosi Imola
A rácsok közé zárt Júlia, és az addig bolyongó Rómeó szerelme azonban nem tud kiteljesedni. Uray a darab főbb csomópontjait mutatja meg: a darabban meg sem mutatott esküvőt, az utcai harcot, amelybe Mercutio belehal, s Rómeó nem szinte véletlenül, dühből áll bosszút Tybalton, hanem kifejezetten szánt szándékkal. Azonban még ezek a hangsúlyáthelyezések sem tudják áthidalni azt, hogy a darab pontos ismerete szükséges a nézőnek a belehelyezkedéshez, enélkül mindössze a Rómeó és Júlia között az ellenséges közegben kibontakozó érzelmi töltet kialakulása kísérhető figyelemmel, meg persze maga a háborúskodó alapszituáció különböző küzdelmi stációinak érzékeltetése, azonban ez mintha nem lenne a koncepció ellenére, sőt. Az azonban ellene hat, hogy a jelenetek közötti átállásokban a kísérőzene lehalkul, hogy az öt, egyik lapján tükörbevonattal fedett fémemelvényt átállítsák, majd ennek végeztével indul az új track. Ez egyrészt megakasztja, túl darabossá teszi az előadást, másrészt olyan érzést hoz létre, mintha ezek az átállások nem koreográfia szerint történnének (pedig dehogynem). A kísérőzene-szünet egy-két dramaturgiailag fontos jelenet esetében viszont jó elem: a lihegés, zihálás, lélegzés hangjai illúzióteremtő hangkulisszaként az emberre irányítják a figyelmet.
A színészek intenzív elszántsággal dolgoznak, láthatóan kihívásnak tekintik azt, hogy csupán a testtel, a mozdulatok pontos koordinációja, az erősség és az időzítés helyes megválasztása által fejezzék ki magukat. Ez minden kétséget kizáróan sikerül is, valóban létrejönnek a karakterek, még ha azok csupán egyszerű sémák is csupán. Kivétel ezalól az ösztönös tisztaságú Júlia (Magyarosi Imola), a céltudatos Rómeó (Nagy Attila), illetve az ellenszenvesen magabiztos Párisz (Györgyjakab András), bár kérdés, ha ő ilyen, akkor mit keres Júlia kriptájának bejáratánál. Ha már a kriptánál járunk, igazán megragadó kép az állványzaton nyugvó, és éppen ébredező Júlia, akit az ősök nyugtalan szellemei vesznek körül – ehhez hasonlóan kifejező, erős, ötletes képekből egynéhányat még elbírt volna az előadás, amely összesen egy óra időtartam, épp annyi, amennyivel működik a rendszer. Arra a kérdésre, hogy ez így, önmagában kerek előadás-e, nem biztos, hogy igennel válaszolnék, az azonban biztos, hogy ha ez a mozgásfelfogás és -technika egy komplett előadást támogató háttér, az a produkció vélhetően igen nagy előnnyel indul.
(Merlin Színház, 2010. május 10.)