Kemény fizikai összecsapások zajlanak a színpadon: csattan a pofon, puffan a vádli, a térd, a comb a facsúszkán. A nyíltszíni pankráció néha nekifutásból, néha helyből indul, de mindig célba ér, hogy a színpadon minél nagyobb kiterjedésben legyen jelen a kék-zöld szín, ha már úgyis minden fekete. Erőből színházat – pláne komédiát – létrehozni talán az egyik legtisztább zsákutca, ami a színházcsinálás útjából kiágaz.
Szergej Maszlobojscsikov azonban erre vállalkozott, és az első felvonás hideg profizmusát a második felvonás teljes kiüresedettsége kíséri. Petruchio és a „makrancos” Kata lóvá tétele ugyanis egy merő harsány, művi színjátékká degradálódik, amelyet a színház a színházban keretjátékkal ugyan megmagyaráz, azonban érvényessé nem tesz a rendező, hiszen némileg félreértelmezi és fülsértően leegyszerűsíti a commedia dell'artét, nem mellékesen mértéket veszítve az iróniában is. Ugyanis a láthatóan szerény képességű főhősöket egy konstruált színjátékkal vezetik meg (ti. egy részeges semmirekellővel hitetik el, hogy ő valójában mindig is úr volt), amely igazából csak arról szól, hogy milyen könnyű megalázni egy egyébként is kiszolgáltatott valakit. A szerencse az, hogy sajnálni igazából nincs miért a lóvá tett férfiút, aki persze nagyot koppan a végén, szegény (immár) szerelmes Katával egyetemben.


Trill Zsolt, Mercs János
Pedig a rendezőnek láthatóan nagyon is lett volna társulati hátszele: a szerep szerinti színészek amikor éppen nem a ripacséria határmezsgyéjén táncolva, jól látható rendezői utasításra azon át-átlépve harcolnak a komédiával, hanem éppen egy „normális” embert kell megjeleníteniük a színpadon, akkor fellélegzik egy kicsit a színpad is a mindent elárasztó természtességgel. Ennek a kontrasztnak a megteremtése pedig fegyelmezett játékot és jó stílusérzéket igényel, amiből láthatóan nincs hiány, kár, hogy az összetett karakterértelmezés, netán annak felépítése érzékelhetően nem szerepelt az alkotói célok között. Ebben a fogódzkodó nélküli technikai tűzijátékban Trill Zsolt Petruchio-Csalóka Kristófja is csak egy felvonásig bírja, amíg kitunkolja az egydimenziós karakter butaságából fakadó komikumot, és a tűzről pattant leánnyal túlesnek a feleselőpárbajon, amíg megtörténik a Kata megzabolázása. Szűcs Nelli Katája addig izgalmas csupán, amíg fújtató kancaként élet-halál harcot vív a férfinemmel, igaz, a kétségtelenül meggyőző és belülről fakadó dühön és a dölyfös puffogáson kívül nem kapunk túl sokat ebből a figurából sem. Minden más szerep is a hamisságtól terhes, felemészti őket a harsány sekélyesség, amelyet csak rövid ideig képesek pótolni a technikailag precízen kidolgozott jelenetek, a látványos színpadkép és a puritán, de sokféleképpen alakítható díszlet (díszlettervező: Szergej Maszlobojscsikov).


Kristán Attila, Rácz József, Mercs János
Ami így is gyakran átüt a színpadon, az Nádasdy Ádám friss és szellemes Shakespeare-fordítása, amely nagyon is alkalmas lenne az érvényes és mai makrancosság (avagy az emancipáció) fogalmának kibontására, amivel el lehetne mesélni a nemi szerepek közötti harcok kisszerűségét és a győzelmek légvárjellegét, vagy amivel lehetne szólni a sztereotip nemi értelmezésekről. Ezeken pedig úgy tudnánk nevetni, hogy egy kicsit bele is pirulnánk (na nem feltétlenül a pikáns jelenetekbe, hanem kínos magunkra ismerésben). Ebből a debreceni előadásból sajnos mindezen értelmezési lehetőségek gyakorlatilag hiányoznak, ami csak azért baj, mert nem kapunk helyettük mást. Azaz de: végignézhetjük, ahogy energiát és testi épséget nem kímélve, majdhogynem egy komplett társulat vív ádáz küzdelmet egy vígjátékért, amely végül magas szaktudású, de öncélú színházcsinálásba csap át. Ezen az a pár mosolyra fakasztó pillanat, illetve a precíz szakértelem látványa sem tud enyhíteni, amely elvitathatatlanul az előadás részét képezi.