Nyikolaj Ivanovics Trileckij golyókat lökdösve várja, hogy helyet foglaljunk a színpad körüli nézőtéren, hogy aztán elindulhasson a valódi játék. A többiek fokozatosan, a nézőtérről csatlakoznak be az eseményekbe, újabb és újabb meccseket indítva el, mind az asztalon, mind egymás között. A komplett egy éjszakás kavalkád, és a másnapi események is itt játszódnak, ez a kis játéktermi rész Anna Petrovna Vojnyiceva háza, ez a kert, a nappali, a hálószoba, ez minden. Itt ütik fel a fejüket Platonov kiprovokált nézeteltérései, itt hódítja meg az összes, házban tartózkodó nő szívét, itt kell felcseperednie Szergej Pavlovics Vojnyicevnek, és itt kell összevesznie, majd kibékülnie Iszak Abramovics Vengerovicsnak apjával, Abrammal. Azonban a véget nem érő számítások, szerepjátékok, csábítások, cselszövések, aljaskodások, komplexusok egyáltalán nem tudnak a maguk csodálatra méltó hátborzongatásukban felszínre törni, csak hömpölyögnek és hömpölyögnek a színpadon.

Pedig a színészek szemmel láthatólag és érezhetően nagyon mélyen, egyszersmind biztos kapaszkodók közepette léteznek szerepeikben. A lendületes, néhol túlzónak, kapkodónak ható kezdést később minden alakítás megindokolja és fokozatosan tisztítja le. Orosz Ákos szájából, mozdulataiból és nézéseiből Platonov minden megszólalása szó szerint értendő, nem létezik betű Csehov színművében, amit ne lehetne megtalálni ebben az alakításban. Orosz játékában Platonov szenvedélyes, indulatos, számító és elesett egyszerre, ő tényleg minden nőbe őszintén szeret bele, tényleg szívből képes szerelmet vallani, az már más kérdés, hogy nála a szerelem alatt a szexet kell érteni. Ugyanakkor pontosan ismeri önmagát is, pontosan tudja, hogy mikor mi fog következni, hogy melyik nővel mit fog tenni. Lendváczky Zoltán Szergejként egy komplett felnőtté válást játszik végig, a kezdeti naiv, gyerekesen játékos és energikus gesztusokat egyik pillanatról a másikra, remek dramaturgiai érzékkel fordítja át a kiüresedett, kiábrándult, a kudarcok alatt felnövő férfi világlátásába. Alakításában a legszemléletesebb, ahogyan a kezdeti idióta, de mindvégig szellemes humorelemeket és játékokat egyszerre csak eltünteti a figurából, és egyik pillanatról a másikra csak az összetörtség marad a helyén.

Faragó Zénó igen letisztultan és kevés gesztussal fejti ki Iszak alakját; lágy hangsúlyai ugyanúgy kifejezőek, ha erkölcshuszárról, és ha hatalomtól megrészegült, kegyetlen vagyonosról van szó. Ligeti Kovács Judit Annája elfojtott érzésekkel eltömített, vágyakkal telt, de uralkodó nő. Tankó Erika Szásája az igazi értő és szerető feleséget testesíti meg, maga a két lábon járó, életre szóló társ, aki csak a megaláztatást nem tudja elviselni. Míg Anna gesztusai szinte robbannak, amikor kettesben marad Platonovval, addig Szása végig higgadt és kiegyensúlyozott, ellentétben Fátyol Kamilla Szofjájával, aki azonnal görcsbe rándul a férfi láttán. És bár Fátyol alakítása kezdetben nagyon merevnek tűnik, amint megmutatja karaktere sablonos, szinte kitalált érzelmek mentén létező velejét, azonnal indokolttá tesz minden tévelygést. Kerekes Vica Marjája szenvedély és kimértség között ingadozik, a színésznő szinte az egyik pillanatról a másikra vált a teljes elborulás és könnyezés után a szigorú szabály közé szorított érzéketlenségbe. Ugyanúgy játszik szerepével, ahogyan az Platonovval. Tompa Ádámnak szinte csak egy felvonásnyi idő jut Nyikolaj kibontására, mivel a másodikat szinte végig egy széken ülve tölti, de ennyi idő alatt is képes kibontani a még éretlen, de véresen komoly poénokat gyártó férfit. Páll Zsolt Abramja maga a letisztult hivatalosság és kimértség, csak hangoztatja a konzervatív elveket, valójában azonban ugyanolyan számítás és kicsinyesség bújik meg mögötte, mint fiában.

A billiárdasztal egy jó ötlet, hűen fejezi ki azt, a viszonyokat ide-oda lökdöső játékot, ami a színpadon zajlik, de ahogy képes erre az első pillanatban, ugyanúgy képes rá az utolsóban is. A kettő között pedig semmi változás nem történik. Pusztán annyi, hogy néha koponyává, néha pénzzé, néha rózsává válnak a golyók – lehetne sorolni a végtelenségig, hiszen mindent ez a kis asztal jelent. De ez a végtelen sorolás mindenképpen véget ér még az izgalmasság előtt, mert ugyan az ötletek ímmel-ámmal jönnek, de egyrészt nem képesek változatossá tenni az előadást, másrészt pedig minimális mivoltuk ellenére szétszórtak és rendszertelenek. Molnár Bea ugyanolyan fekete-bézs színűre festi a billiárdasztalt, mint a stílusosan korhű jelmezeket, ez a színtelenség pedig egyáltalán nem képes elfeledtetni az átvitt értelemben vett színtelenséget - igaz, nem is dolga ez.

Mert nem a látvánnyal kéne izgalmassá tenni a produkciót, hanem olyan szervezési kifejezőelemekkel és ötletes sűrítéssel, amit Balázs Zoltán rendező szívesen elkerült. Góczán Judit dramaturggal a maga érintetlen egészében állították színpadra a Platonovot. Hiszen bár minden viszony a maga teljes egészében értelmezve van minden nézőpontból, de pont emiatt a túlértelmezettség miatt nincs értelmezve _egy_ nézőpontból, ahonnan a többi indokolt, megérthető és világos lenne. Hiába a színészek energikus munkája, hiába smárol végig minden nőt Platonov, hiába fetrengi végig velük a biliárdasztalt, és hiába veti fel még a homoszexualitás lehetőségét is. A két lábon járó drámakötetek bár életszerűek, de olyannyira magabiztosak és valójában tét nélküliek, hogy azok, az előadás minden fizikai közelsége ellenére fényévnyi távolságra vannak a nézőktől. Csak zajlik a végtelenre nyúlt udvarlás, aljaskodás, csókolózás - de hogy miért?