Nézőként úgy érezhetjük, hogy meg van kötve a kezünk, mert tudjuk, hogy a valóságnak semmi köze nincs a cselekményhez, a darab csupán egy szubjektív véleményt rág a szánkba bárgyú és értelmetlen „párbeszédekkel”. Ha ettől és az „elvont” jelzőtől elvonatkoztatunk az előadás alatt, kifejezetten jól szórakozunk a láthatóan mentálisan és fizikailag „beteg” Kant dührohamain, és vele egyetemben az összes szereplő „kocsmafilozófiai” merengésein, mindezt megspékelve az igazán eklektikus és rendhagyó zenei installációkkal, amik nagyon jól tükrözték a darab hangulatát, illetve elmebajtól roskadozó hangvételét. A színészek nagyon élvezetes produkció keretében adták elő a történetet (bár jelen esetben, a történet hiányában inkább helyzetet): Kant, a felesége, a szolgálója és a kedvenc madara éppen Amerikába utaznak, pár másik utassal és a kapitánnyal egyetemben. De mi is történt ezen az úton? – Megtudtuk, hogy Kant őrült és mégis mindenki nagyon szereti és tiszteli őt. Ez volt a helyzet, és gyakorlatilag semmi egyéb, de ez egy nagyon mulatságos ellentét képében jelent meg, hogy az előadás befejeztével mégse érezzük átejtve magunkat.

A kapitány az egyetlen akinek „hivatalosan” kell kinéznie: ez annyit takar, hogy viselt egy tipikus kapitány sapkát és a ranghoz illő zakóféleséget visel, kifényesített gombokkal, amiből egyértelműen kiderült, hogy ő egy kapitány. Kant az elmebeteghez méltóan pizsamában és köntösben feszít, bottal a kezében, hozzá egy szigetelőszalaggal félig körbetekert szemüveget hord. A püspök egy fekete talárt és hozzá illő fejfedőt kap, a „milliomos” hölgy egy kisestélyihez hasonuló báli ruhát. A díszlet szerepét egy korlát és pár fából készült nyugágyon kívül csupán hordók töltik be, valamint egy láda, de az utóbbiak hangszerek szerepét töltik be, amikkel a hanginstallációkat inkább generálják, mint játsszák. Viszont nem mindig sikerült a hordókból kiívelő huzalokkal olyan hangot adni, mint egy régi – feltehetőleg – gőzhajó. A díszlet a helyszín helyett inkább egy eklektikus zenekari színpadot ábrázol.

Az előadás flyerén feltüntetik, hogy a társulat egyedülálló próbamódszere a rendező szerepkörének kiiktatása a próbafolyamatból. Ez meg is látszik rajta, mert ebben a rendhagyó zenés performanszok, a semmitmondóságuktól humoros dalok és végzetes kijelentések tömkelegében csupán értelmet nem találni. A rendező szerepének hiánya abban mutatkozott meg a legjobban, hogy nincs, aki továbbgondolja a művet, és így nincs, aki összefogottan beletegye a gondolatot, hogy végül is mi az a szikra, ami miatt ezen darab fontos lehet a mi számunkra. Nincs olyan gondolat, amit a rendező vagy a társulat át szeretne adni nekünk. Pont a koncepció az, amiben ez meglátszana. A koncepció (helyett) inkább az volt, hogy „szeretünk játszani, mert szeretjük a színházat”. Az élvezet ugyan részint ránk ragad azért, de az abszurditásból nem profitáltunk többet, mint a lehetetlen helyzeteken és párbeszédeken való nevetés.

A színészek viszont nagyon szórakoztatóan játszanak: Kant imbecilis alakja és viselkedése láttán rengetegszer tört fel belőlünk a nevetés, a „milliomos hölgy” hangos gondolatai és New Yorkról szóló ömlengése, Kant felé mutatott érdeklődése és bizonyos értelemben vett vonzalma élvezetesen van előadva, egyértelműen látszik rajta a munka. A többi karakter vagy az értelmetlen, egymás mellett elbeszélős monológokat mondja – amik nagyon rövidek, ám meglehetősen mulatságosak –, vagy éppen a kapitány „zenélése” nyomja el a párbeszédüket, és ezért semmit nem lehet belőlük hallani. Összességében, amit kaptunk, azt jól tálalták nekünk: az eredeti mű írója által megfogalmazott gondolatot. Pontosan azt: se többet, se kevesebbet.