Dönteniük kell, hogy melyikük lesz az aznapi ebéd. De hogyan is ítélhetné ezt meg három egyenlő ember? Abszurd. Mégis ki kell találniuk valamit. Legyen diktatúra és győzzön a legerősebb? Az nem lehet, hiszen a harmadik érzi, hogy vesztésre áll, így hát szabotálja a diktatúrát, mondván, hogy civilizált társadalomban élünk. Abszurd. Akkor hát legyen demokratikus szavazás? Ki kell próbálni. Ehhez viszont szükség van kampányolásra. Az uralkodó a hiú értelemre, a talpnyaló az ösztönökre, a vesztésre álló pedig az érzelmekre igyekszik hatni. Végül azonban a szavazás is kudarcba fullad. Három helyett négy cédula van a kalapban? Abszurd. Mi marad hát? Egyiküknek fel kell magát áldoznia önként. De hát a becses triumvirátus egyik tagja sem az az önfeláldozó típus. Így hát az uralkodó és a talpnyalója az egyetlen lehetséges utat választják: összeroppantják a gyengét. Büszkeségére, hiúságára akarnak hatni azzal, hogy őt állítják be legerősebbként, éreztetik vele hogy ő az, aki a legtöbb jót kapta az élettől, így most már itt az ideje, hogy ő húzza a rövidebbet. Testi erőszakról természetesen nem lehet szó, hiszen civilizált társadalomban élünk. Abszurd. A lelki erőszak ugyanis mindennél fájdalmasabb.

A néző erőlködik, hogy legalább az egyik karakter szimpatikussá váljon számára, bele tudja élni magát a helyzetébe, de ez nem sikerülhet, hiszen mindhárman hihetetlenül visszataszítóak. Az uralkodó mesterkedései, álszentsége, ravaszsága, demagóg stílusa miatt, illetve azért, mert szimplán csak használja a többieket, semmi jóérzés nem szorult belé. A talpnyaló végletekig egyszerű személyiség, szolgalelkű, egyénietlen, nincs önálló gondolata, olyan, mint egy robot, aki amellé áll, aki az erősebb, és azt teszi, amit az mond neki. A gyenge is antipatikus, még édesanyja halálhírének is megörül, amikor úgy érzi, hogy ez megmentheti őt. Valójában pedig nem is áldozza föl magát, hanem beleerőszakolják az önfeladásba, de amikor már látja, hogy nincs menekvés eljátssza a megvilágosult megváltót, aki a szabadság, az igazság és a szeretet papja. Abszurd.

A minimálstílus jellemzi Harsányi Attila rendezését. Díszlet szinte nincs is, a színházterem üressége, magassága, szélessége idézi meg a végtelen tenger hangulatát a befogadóban. Kellékként mindössze három gurulós széket használnak, amivel jól kifejezhető a tenger, illetve a szereplők közötti viszonyok hullámzása is. Azonban több ponton is problémás a rendezés. Először is, rengeteg dolgot szeretne elmondani negyven percben, amivel azt éri el, hogy végül szinte minden kidolgozatlanul marad. Az egyetlen keserű konklúzió, amit levonhatunk az előadásból, hogy a legaljasabb marad a legtovább életben. De nem késztet minket arra, hogy elgondoljuk, hogy mit ér ez az életben maradás, vagy, hogy mit ér a többiek halála. Márpedig ahhoz, hogy értelmet nyerjen az előadás, ez fontos lenne. Zavaros a Jézus-analógia a végjátékban: a gyengének megmossák a lábát, majd széttárt karokkal, mint akinek látomása van, sétálni kezd a színpadon, és az igazságról meg a szabadságról magyaráz a halálba menet.

A színészi játék nem túl színes. A három férfi ugyanúgy játssza a három szerepet. A gyenge (Gömöri Krisztián), amikor ideges lesz, ugyanazokkal a gesztusokkal, arcmimikával, mozdulatokkal fejezi ki magát, mint az uralkodó (Harsányi Attila) vagy a talpnyaló (Borovics Tamás). De ami még nagyobb probléma, hogy néhol nem lehet érteni a színészek beszédét, ami elég sokat von le egy ennyire szövegközpontú előadás értékéből.

Titkok maradnak, megfejtetlen rejtélyek a színpadon, amin hazafele menet vagy elgondolkodunk, vagy nem. De ha el is gondolkodunk, az előadásból nem juthatunk végső konklúzióhoz, maximum a saját képzeletünkkel és világlátásunkkal tölthetjük meg a tátongó űrt.