Kristoffer pedig főnökké válik. Nem is akármilyenné, _a_ főfőnökké. Bár egy informatikai cég vezéreként nem tud különbséget tenni IT és az E.T. között, mégis kénytelen technológiai értekezletet tartani, és szakvéleményeket fabrikálni, ugyanis a valódi főfőnök nem tud teljes valójában jelen lenni, lévén nem is létezik. Ő Ravnnak (Kristoffer megbízója, aki párhuzamosan ki akarja semmizni társait a cégből) pusztán az a kitalált személyisége, akivel a piszkos munkát elvégezteti, egy virtuális céltábla, akit bőszen lehet utálni, miközben Ravn megmarad _cuki kis macinak_ az igazsághoz közelebb álló _mocskos disznó_ helyett. Kristoffer kínos színészi antitálentuma és az üzleti/irodai élet stikkes reprezentátorainak találkozása így válik egy teljesen lehetetlen társalgási, szituációs, abszurd, groteszk, szóval igen színes és összetett vígjátékká.
Lars von Trier elsősorban nem erről az arcáról híres (a Magyar Színházban évek óta levehetetlen posztmodern melodráma, a Hullámtörés is erről árulkodik), de igazából a különc filmrendező-forgatókönyvíró imidzsbe tökéletesen beleillik, Anger Zsolt pedig már a Bárka Színházban látható Dogville kapcsán is megmutatta, hogy úgy beszéli Trier nyelvét, hogy közben nem másolja a formát, és ez most sincs másképp. Bár nehezen indul az előadás, és azt nem sem nagyon tudjuk, hogy Ravn miért nem avatja be jobban színészét az ügyekbe, ezután viszont elkezdenek működni a fogaskerekek, és egymást kezdik a gerjeszteni a jelenetek.
A kezdeti tétlenségből pedig ugyanilyen metódus szerint kanyarít C-kategóriás művész-színész paródiát Csányi Sándor, aki Kristoffert olyan hittel és elszántsággal, megszállott szakmai inkompetenciával ruházza fel, hogy az néha már a tragikomédia kategóriáját is kielégíti. Ravn mosolyába, és esetlenkedésébe Gazsó György beletesz minden kisstílűséget és gonoszságot, megtartva végig a határt álságosság és kedvesség között. Szávai Viktória Kisser ügyvédje pedig a rációt próbálná bevonni a történetbe, és finoman jelzi, hogy ennek itt tényleg nincs sok helye.
A hat stikkes "öreg" irodaházi frusztrációkoncentrátum nem csupán a karaktereket, de az alapmiliőt is remekül megteremti. Péter Kata Heidiben az abszurdban való hitet domborítja ki. Gorm a felkapaszkodott vidéki (Klem Viktor játssza szerethető vadállatként), Nalle a nem értékén kezelt öreg (Tamási Zoltán a szerénység mögé egy élet dühét passzírozza bele), Lise a törtető HR-es (Kováts Adél elfojtott nimfománja az anya szerepet is az irodában éli ki), Spencer a megértett zseni (Adorjáni Bálint az értetlenségből és az akcentusból mindent felépít), Mette pedig a meg nem értett (Petrik Andrea darkos kamaszba plántálja a frusztrációtengert). Schneider Zoltán Finnur Sigurdsonja, az izlandi üzletember, aki meg akarja venni a céget, egészen az utolsó pillanatig úgy tűnik, túlrajzolt figura, majd az utolsó pillanatban kiderül, hogy halálos pontossággal kivitelezett, nagyszerű játék (a jelszó Gambini), Formán Bálint e. h. pedig a szenvtelen tolmács szerepében tökéletes arányérzékkel, az értelmezéstől (látszólag) mentes hangsúllyal fordítja a dánokat folytonosan pocskondiázó Finnur tajtékzását.
A film finom humora Kovács Krisztina dramaturg kezében igazi komédiává duzzadt, Anger Zsolt pedig ennek megfelelően ahol kellett, szabadjára engedte a színészeit, ahol kellett, formailag bélelte ki az előadást (színpadi montázstól a falra vetített rendezői kiszólásokon át a Looney Tunes megidézéséig bezárólag), teret adva a szórakoztatás szinte valamennyi válfajának, sokat markolva, és legalább annyit fogva.
