A legszembetűnőbb különbség talán Stohl András és Mátyássy Bence János vitéze között van. Míg utóbbi az élet hajnalán, a szerelem eszményébe először és a végletekig vakon beleszerető, elszánt kamasz, aki a célt (Iluskát) egy másodpercre sem veszti el lelki szemei elől, addig Stohl egy betyárosabb, némi életművész attitűddel megáldott, a világot már ismerő, és már csak a szerelemben hinni képes legényt alakít. Így a végkicsengés is más, hiszen Mátyássynál a legerősebb illúzió, Stohlnál pedig az élet egyetlen megmaradt mentsvára semmisül meg. János vitéz ugyanazt az utat járja végig, amint az előadás formája is a pásztorgiccstől a metróaluljáróig: szép lassan elszáll a bódulat a megálmodott világról, és helyébe kerül a szemetszúró valóság. Hát persze, hogy visszamenekülne az ember az álmaiba, de ekkor már lehetetlen.
Izgalmas a különbség a gonosz mostohák között is: Csoma Judit valódi mesebeli boszorkányként, Udvaros Dorottya pedig egy szexuálisan túlfűtött, vonzóan taszító Szörnyella de Frászként jelenít meg. Szabó Kimmel Tamás és Marton Róbert Strázsamestere között a legnagyobb differencia, hogy míg előbbi lehengerlő vakmerőséget sugárzó tekintete azt az akciófilmekben gyakran látott karaktert idézi, aki a hősi küzdelemben megható jelenetek közepette hullik el a főhősért, addig Marton Róbert inkább rendes katona, aki úgy teszi a dolgát, hogy közben jól is érezze magát. Tompos Kátya és Söptei Andrea között Iluska szerepében lényegi különbség nincsen, mindössze életkorukból fakadó alapvető eltérések jelennek meg a színpadon, de mindketten hibátlanul és kíméletlenül érzékeltetik figurájukban az elbukott illúzió metaforáját. Spindler Béla és Bodrogi Gyula a francia király szerepében egyaránt remekelnek, különszámuk mindkét esetben az est egyik legszórakoztatóbb pontja, de míg Spindler fő jellemvonása, hogy egy végtelenül gyáva anyámasszony katonája, aki mellékállásban ostoba konyhafilozófus, addig Bodrogi inkább öntudatosan gyáva, szenilis kujon, az a vén kecske, aki szívesen nyalogatja a sót. (A meseszerűség és az elemelt értelmezés vonalát egyaránt erősíti a rajzfilmes megoldásokat idéző megelevenedő, állandóan utána rohangáló palástjának képe a színpadon.) Bár a királykisasszony szerepét mindkét felállásban Radnay Csilla játssza, ezen az estén beugróként Bucsi Annamária formálta meg az erőtől duzzadó, a boldogságot egy erőskezű férfi mellett kereső, a maszkulinitást és a nőiességet vegyítő szerepet, egészen kivételes teljesítményt nyújtva, ami nagyon erőteljes és felkészült összmunkára, világos, letisztult elképzelésekre, határozott rendezői utasításokra utal, s ez a beugrás ekképpen igen jól reprezentálja az egész alkotói folyamatot is. (Az „idősebb” változatban a Bagót alakító Szarvas Józsefet betegség miatt a másik szereposztásból Hevér Gábor helyettesítette, aki ebben a csapatban is pontosan, a mindenekfeletti értékeket határozottan képviselve állta meg a helyét, így összehasonlításukat kénytelen vagyok elhagyni.)
Kénytelen vagyok revideálni Kacsóh Pongrác zenéjére tett megjegyzésemet, miszerint „kissé idejétmúlt a mai fülnek”, hiszen hazafelé azon kaptam magam, hogy fütyörészek az utcán. Ez alapvetően annak köszönhető, hogy míg a második sorból „mindössze” profi színpadi műnek hatott az előadás, addig a balkonról egész egyszerűen beszippantott, amiből csak néhány hosszabbra sikerült dalbetét zökkentett ki, tehát a komplex, modern színpadi hatással együtt a zene is végig vitalitással, energiával telve volt képes szólni. Nem mellesleg akár az I., akár a II. kapcsán is érdemes kiemelni, hogy megszületett az első olyan „fagyott levegőjű” drámai pillanat a Nemzeti Színházban, amikor még a legyek is elfelejtettek zümmögni, és egyetlen pisszenés nélkül gyászolta egy egész színház Iluskát.
Nem lehet, és nem is kell eldönteni, hogy melyik János vitéz a jobb, mert bár tényleg nehéz elhinni, mégis valóban két különböző előadás született, két külön világgal, külön hangulattal és „személyiségjegyekkel”, így biztos, hogy kinek ez, kinek az tetszik majd jobban, de hogy egyiken sem fog unatkozni, az bizonyos. ► (zsb)
