Majorfalvi Bálint, Tar Renáta, Olasz István, Bandor Éva, Nagy László
A hetvenes-nyolcvanas évekből egy barokk vígoperába átültetett közegben a túlzó giccs szinte természetesnek tűnik, amivel máris könnyebb elfogadni a meseszerűen egyszerű karaktereket és a sztorit, amely egy komplett brazil szappanopera és egy amerikai családi vígjáték sűrített elegye, melynek konkrétumait a csattanó okán most fedje jótékony homály, de a keresztbe kasul szerelmes idősek és fiatalok kavalkádja végül nem bizonyul gordiuszi csomónak, hiába tűnjön úgy egészen az utolsó pillanatig. Lévay Adina rendezése pontosan érzi a stílushatárokat, és szeretetteljesen mozgatja benne szereplőit, felruházva őket azzal a képességgel, hogy minden harsányságuk és tomboló egyszerűségük (hovatovább butaságuk) ellenére is megszülessen valamennyiben egy olyan pillanat, amellyel túlmutat önmagán, ahogy a dalbetétek is megszűnnek bárgyú muszájszámoknak lenni, és valódi hozzáadott értékként tudnak megjelenni az előadásban. Ez az Anconai szerelmesek a szerelem állandóságáról úgy mesél, hogy közben mindvégig jelzi: ez nem az élet, ez egy mese, amit ezúttal nem csupán kellene szeretni a nézőnek, hanem lehet is.
A színészek pedig egytől egyig értik és érzik a közeget, végig megtartják az ízléses paródiát, legyen szó az évei számához nem éppen passzentos kangörccsel szerető kujon Tomaóról (Horányi László), a kedves pancser Giovanniról (Olasz István), a túlfűtött libidójú Dorináról (Bandor Éva), a nagymamát a szeretőhiánnyal jól vegyítő Agneséről (Varsányi Mari), vagy a kamaszosan rózsaszín Luigi (Majorfalvi Bálint) és Lucia (Tar Renáta). Markánsan abszurd, s így különösen szórekoztató jelenség Nagy László karmestere: ellenállhatatlan annak a pillanatnak az általa közvetített fennkölt komolysága, amikor három hattyúgiccset terelget át az egyik dalbetét mögött. Talán csak Holocsy Krisztina nem tudja frappáns formába önteni a szerelmét elvesztő Drusillát. Kitűnik viszont az egyébként egységesen jó játék közül Holocsy Katalin debreceni „ungárézéje”, Viktória: megtalálja a közös hangot a tájszólás, a butácska kislány és a piros-fehér-zöld között. De az este legmaradandóbb alakítása mindenképpen Lucrezio, akinek megformálásában Ollé Erik minden mozdulatában és hangsúlyában és hangszínében kidolgozott és konzekvens, valamit arra is képes, hogy ebben a butácska történetben a szerelem valódi húrjait is megpengesse, boldogságának minden rózsaszín máz nélkül tud örülni egy komplett nézőtér.


Olasz István, Ollé Erik, Horányi László
Hársing Hilda dramaturgiai ollója is mindössze egy Tomao-Dorina tangóbetét erejéig engedékenyebb a kelleténél (nem nagyon tudni, hogyan kerül éppen akkor éppen oda), egyébként frappánsan tömöríti és értelmezi a színpadon történteket, aminek végül is mi örülünk a legjobban. Van min szórakozni. Van minek örülni. Van mit szeretni. Talán ennél többet nem is kívánhatunk egy könnyű nyári estére. Sőt: akár tavaszra, őszre és télre is igen jó választás.
(2010. július 26., Esztergomi Várszínház)