Ugyanis a Miskolci Nemzeti Színház _Menyasszonytánc_ előadásának lényege gyakorlatilag ennyi. A színház feladata azonban nyilván nem csak ennek az egy mondatnak a felidézése, hanem az emögött lévő tartalom kifejezése. Ennek esetünkben Kállai István és Böhm György darabjából kellene következnie, ám Rózsi és Andris története tulajdonképpen néhány korábban már feldolgozott sablon újrafelhasználása. Az árva Rózsiról kiderül, hogy valójában zsidó szülők gyermeke, s ez jelentős problémát okoz a közösségben. Legfőképpen Rózsi udvarlójában, az eleddig a zsidó polgártársakat előszeretettel vegzáló Andrist illetően, akiben egy komplett világkép omlik össze, ám a hályog lassan múlik, és egy "de" szócskával megbántja Rózsit, aki meg sem áll újonnan felderített apukája özvegyéig, aki éppen azon búslakodik, hogy nem született gyermeke, így azonban magához veszi elhunyt férje balkézről született gyermekét. Andris bánatában – és apja ellenében, aki hallani sem akar arról, hogy porontya Izrael gyermekét vegye nőül – beáll a román seregbe, Rózsit viszont kinézi maga közül a kifinomult tenyeres-talpas úri közeg, s így visszakényszerül az őt szívesen befogadó Herskovits kocsmároshoz. Itt találja őt a katonáéktól elszökött Andris, akit azonban elfognak, s Rózsi felajánlkozik Ionelnek, a román csendőrkapitánynak, csak hogy a fiút eressze szabadon. Ám különféle véletlenek jótékony hatásaként a fiatal pár egymásra talál, Andris apja is megjavul, ráadásul kiderül: Rózsi valójában nem is zsidó, hanem református. Happy end.

A paneleket két dolog enyhíti: egyrészt Jávori Ferenc pattogós, iróniától sem mentes, a Philippe de Chalendar vezényelte zenekar előadásában frissnek és üdének ható muzsikája, másrészt a ziccereket jócskán kihasználó színészi játék. Szirtes Gábor kedélyes, jólelkű Herskovits kocsmárosa az ajvékkal és córeszekkel terhelt szövegeket is szellemmel, sűrűn adja elő, ritmusa pontos, hangvétele remekül eltalált. Élettel teli, igazán emberi özvegy Seres Ildikó Bluméja, jó karikatúrát ad Máhr Ági a falusi hírharang szerepét betöltő Majziknéról. Éhesen és álmosan rikácsol Bakai László kedves rabbija, akinek méltó komplementere Szegedi Dezső katolikus papja – ők ketten remekül megértik egymást, bár a hívek is így tennének, de azok folyton acsarkodnak egymás ellen. Példás mértéktartással gazdálkodik az érzelmekkel a kezdetben kihaénnemből felelős ifjú férjjé szelídülő Bárány Andrist játszó O. Szabó Soma, ellentétben Pohly Boglárkával, aki Patkós Rózsi minden egyes felmerülő érzelmét tízezerszeres nagyításban írja rá saját arcára és gesztusrendszerére, sajnálatosan éppen ellenkező hatást kiváltva az emberből: ez a sűrítmény nem együttérzést vált ki, hanem eltávolít.

Halasi Imre formavilágát tekintve klasszikus rendezése az embereket és viszonyaikat igyekszik kiemelni a történetből, ezért is hat fölösleges didakszisnak a háttérben látható kettészakadt híd, amin állva a szerelmesek egymásnak dalolnak. Az ilyen gesztusok bár a lényeg kifejezésére törekednek, valójában éppen annak hiányaira, esetlegességére hívják fel a figyelmet – a dramaturgia jópárszor fedezi magát a véletlennel, a karakterek jó része egyetlen képből áll, érdekesek lehetnének Jonel vagy Andris apjának miértjei, ám az előadás ezekkel nem foglalkozik, adottnak tekinti őket. Csak így mintha épp az előadás szándéka, a híd megteremtése, a párbeszéd létrejöttének igénye szenved csorbát. Hiszen ha az előadás figuráinak a szeme sem nyílik ki, csak lekövetik a történéseket, reagálva azokra – akkor mit is vár el a nézőktől? Csak annyit, hogy fogadják el: mindegy, honnan származol, az a lényeg, milyen ember vagy! Ehhez pedig tényleg lehet, hogy kicsit sok a két és háromnegyed óra.