7óra7

Muzsikálnak
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

Muzsikálnak

2010. 11. 01. | 7óra7

Az előadás, ami nyolcadik évada megy a Bárka Színházban változatlan sikerrel, az első jelenet előtt kezdődik. A rendező, Bérczes László ránk zárja az ajtót, majd kialszanak a fények. Némi csend után észrevesszük: kívülről próbálnak a színészek behatolni a játéktérbe – ez hosszú küszködés árán sikerül nekik –, majd kiderül, hogy a terem, ahol mi vagyunk – vagyis nem vagyunk –, üres. Márpedig ott ők valamiféle mulatságra számítottak: a terem be is van rendezve egy mucsai maszkabálra, bár a tér és a bútorok (székek, asztal) deformáltnak hatnak (díszlet: Sárkány Sándor). Amúgy a díszlet magában semmi különlegeset nem hordoz. Egyrészt azért, mert egy szegényes, falusi ünnepséghez nem nehéz berendezni egy termet, pláne tapasztalt díszlettervezőnek, másrészt meg tíz perc után a szereplők úgyis szétverik az egész színpadot és lebontanak mindent. Ami marad, az jellegzetes: a durván faragott asztal, a szétesett harmonika, a színpadi puskaként jelen lévő nagybőgőtok, és az akrobatamutatványoknak teret engedő nagy szekrény. Kétségtelenül mindenhonnét kirívó szereplőinket már a ruhájuk is jellemzi, amiken semmi nem stimmel, sem stílus, sem méret, és minden megmozdulásukból érződik a mérhetetlen kisebbségi komplexus, és az átlag életet élni akarás, ami nem adatott meg nekik a társadalomban. A jelmezek tökéletesek – tervezőjük Kárpáti Enikő –, amitől többé válnak, az az, hogy a groteszk eszközével megmutatják a benne lévő embert. Ugyanakkor mindegyikük jelmeze egy kicsit szakadt, poros, látszik, hogy alacsonyabb sorból valók. Minden egy kicsit buggyos, minden egy kicsit nagy ezen az „N legényen” (Scherer Péter), a légynek sem ártó lelkével, így válik hitelessé, hogy ő követeli legdacosabban, legelszántabban a mulatságot. Olyan kis szerencsétlen, elárvult és ártatlan, persze ott lapul benne az agresszió is. Tökéletesen megszerkesztett és felépített jelmez a domináns karaktert képviselő „B legényé” (Szikszai Rémusz) a bakancsával. Szikszai színészi játéka nem ismer határokat, fenomenálisan adja elő az idegrohamos, már-már diktátorokra hasonlító dühkitöréses vezért. Ordít, tör-zúz, rángatózik, köpköd, ugyanakkor kellőképpen mély is, amikor oda kerül a darab. És végül ugyanígy az „S legényhez” is tökéletesen simul az öltözete: Mucsi Zoltán pedig még ezt is megfejeli azzal, hogy letaglózó outfitjét (hegyesorrú cipó, akrilzokni, derékig húzott nadrág, teljesen félreszabott, alul szűk, felül bő zakó, mindehhez felálló hajzat) többször kis zsebtükörrel ellenőrzi. Mucsi mérnöki pontossággal bombázza a nézőket tréfáival, amit egy-egy hatalmas kacajjal és visítással meg is hálálnak.
Mrozek drámája nyilvánvalóan a szocializmusról szól: a mulatságot keresik a szereplők, ami nincs, pedig annak lennie kell, hiszen őket erre hívták. Nagy erénye Bérczes értelmezésének, hogy általánosítja, és kiterjeszti ezt a végtelenül szórakoztatóan előadott tragédiát. A mulatság parabola: a boldogság allegorikus képe. „S legény”, „N legény” és „B legény” számára a befogadottság érzése váltaná ki a boldogságot. Hiszen „S legényben”, „N legényben” és „B legényben” joggal vetődik fel bennük az a kétely, hogy ők át lettek ejtve, de hát miért? Tán mert ők rosszabbak, mint a többi? Kétségbeesetten, egymást megalázva, minden eszközzel keresik azt a boldogságot, amit sokkal egyszerűbben is elérhetnének, ami valódi, egyedi boldogság. Ilyenek az élet apró örömei, a művi muszájpartikban reprodukálhatatlan, valóban önfeledt kacagásra késztető szituációk. De ez nem elég! Elkezdik vadul keresni a hibát a reménytelen várakozás után, és még ha közvetetten is, de mindig önmagukban találják meg azt. Keresik a boldogságpótlékot, úgy akarnak viselkedni, ahogy nem tudnak, mert tőlük ez teljes mértékben idegen. Főleg a „ki ha én nem nagy kan?” szerep, amitől úgy igazán röhejes Szikszai Rémusz, és a néha őt utánzó Mucsi Zoltán karaktere.

Mulatság - Scherer Péter, Szikszai Rémusz, Mucsi Zoltán

Tehát a mindennapivá, a társaság részévé válás vágya vezérli mindhármójukat, pedig egyértelműen nem hétköznapi figurák, a társadalom szemében a „szürkék” alatt állnak, pedig ők legalább egyszerűségükben egyedi karakterek. Egyediek, tehát egyébként a „szürkéken” felülállnak. Ebből az következik, hogy a három egyszerű figurát kicserélhetjük társadalmi osztályokra, vagy akár személyekre és ekkor igen érdekes eredményt kapunk... Mindenesetre annyi bizonyos: a mulatságot mindannyian egész életünkben hajkurásszuk, néhol már eszeveszett módon, pedig csak kicsit kéne kiengedni, nem gondolni rá, és rögtön meglelhetjük.
Az előadásban végig érezni a lelki nyomorúságot, ami mind a rendkívüli játéknak, mind a kifejezetten ötletes rendezői fogásoknak köszönhető. Egy ilyen háromszemélyes, egy szituációra épülő darabot nehéz valóban élvezhetővé tenni, de ez jelen esetben maximálisan sikerült: bohóctréfák, akrobatikus slapstickek és gegek sorozata záporozik ránk, a szereplők egy pillanat alatt képesek hangulatot, pozíciót, helyzetet váltani, hullanak a berendezési tárgyak, repdesnek a gombok, a megrágott répadarabok, és röhögünk, sokat és sokszor. Az előadás a legapróbb részletekbe menően pontosan kidolgozott és fölépített, ezenkívül ritka „egy húron pendülést” feltételez a színészek részéről. Mindenesetre a mulatság, az annak közeledtét jelző muzsika csak nem akar előkerülni, pedig ez létfontosságú kérdéssé válik a szereplőknek, hiszen idejövetelük, sőt, egész életük kérdőjeleződik meg abban az esetben, ha nincs muzsika. Először arra gondolnak, hogy nem is mulatság, hanem temetés lesz, márpedig az nem jó, az éppen nem az, amire nekik szükségük van. De ez – ti. hogy mulatság vagy halotti tor – eldönthetetlennek mutatkozik, semmi jel nem siet a segítségükre. Hárman vannak, egymásra utalva, de mindig egymásnak feszülve. Konfliktusok kerekednek, majd szunnyadnak el. Segítséget hívnának a könyvből, de – mint kiderül – olvasni egyikük sem tud, végül aztán Scherer figurája megmutatja a lapjait: ha nincs mulatság, akkor megöli magát. Először meg akarják akadályozni, aztán már nem, mert minden mindegy. És az utolsó pillanatban megszólal a muzsika – a végül elérkező bizonyság azzal szembesíti a szereplőket, hogy a mulatság kierőszakolása felesleges, az nem így érkezik el. A zene egyébként az egész darabból hiányzik, mivel arra várnak egész végig a szereplők, hogy az felcsendüljön. És amikor végre megszólal („Muzsikálnak!” - és több szó nem is hangzik el), valami leírhatatlan érzést vált ki, ez a dal hozza meg a katarzist a néző számára. Hihetetlenül tökéletesen van megkomponálva ennek az ideje, a dallama, és az a pont amikor meg kell szólalnia. Ritka az a darab, amelyben ekkora hangsúlyt kapna a zene, pláne úgy, hogy az egész előadásban csak egyetlen szám erejéig használják, viszont akkor megtervezetten, pontos hatást keltve, a hangfalakat. Ez az, ami kiemelkedővé teszi az előadást, a színészi villanások mellett. Feltételezzük, Cseh Tamást, aki a színlapon munkatársként van feltüntetve, dicséri ez a mozzanat.

Az előadás közben a művészek hol lenyűgöző, hol megkapó játékának köszönhetően folyamatosan ránk törő röhögőgörcs a végére torokszorító szomorúsággá módosul. Köszönhetően az elnyújtott, hosszú befejezésnek, amelynek során percekig ülünk sötét magányunkban kitartva és nyomatékosítva a katarzist, és talán megtalálva a mi mulatságunkat. Aztán ötször tapsoljuk vissza a három színészt, igazán megérdemlik. Az előadás kilenc év után is fáradhatatlan, friss, pontos, tökéletes. Maradjon meg nekünk még sokáig, és ilyennek.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr928003687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.