Mert ez a történet azért rólunk szól, még ha nem is itt és most, hanem a magát hercegnővé taktikázó Cecílián és a különféle helyzetekből frappánsan kikerülő Miskán keresztül. Utóbbi vezet be minket a sztoriba, és meg is tudjuk tőle, hogy szigorúan 1910-ben járunk - nyoma nincs háborúnak még. Ekkor készül Szilvia, a Budapesti Orfeum sztárja Párizsba utazni, és ekkor próbálja szerelme, Edvin otthon marasztalni. Ünneplések és viszályok közepette végül Cecília tesz pontot az ügy végére, akit bármennyire is megérint régi - ma titokban tartott - munkahelyének romantikus miliője, egy katonai behívó segítségével szétzúzza a két szerelmes jövőjét. Persze csak ideiglenesen, hiszen Szilvia, újdonsült álférjével, Bónival, Kerekes Ferkó kíséretében meglátogatják a hercegi család bécsi kastélyát, hogy gratuláljanak Edvin Stázival kötendő családi érdekházasságához. Bonyodalom persze van, meg szerelem is, csak nem úgy, ahogyan azt a nagy sakktáblatologatók eltervezték, és aztán már csak a boldog vég vár ránk.
Hogy ez eljön, Seregi Zoltán rendezésében egy percig sem lehet kérdés. Ahogyan az sem, hogy itt egyetlen pillanatig sincs szó többről, minthogy egy kellemes kis, némileg időzavaros időutazást - hiszen a szereplők valamilyen rejtélyes okból kifolyólag közülünk érkeznek a színpadra - tehetünk a Csárdáskirálynő korába. Mindenféle merengés és búslakodás igénye nélkül egy korrekt, néhol még szórakoztatóvá is váló előadás segítségével, amely bár térben is egy kiúttalan labirintusba kerül (az orfeum, a bécsi udvar, a kert mind megtalálható a színházban), végig a kikapcsolódásunkat tartja szem előtt.
Igaz, hogy a némileg aláhangszerelt, a dobbal stílusidegenre kiegészült zenekar néha egy kicsit üresen húzza Kálmén Imre sodró, gazdag érzelmi világú muzsikáját, de azért akad, amikor lábdobogtatóan csengenek a dallamok. És az is igaz, hogy Howard Lloydnak a kastélyt feltáró díszlete üres és minimalista, de ezt könnyen feledteti az igazi, korhű, a színházba illeszkedő orfeum belsője, valamint a frappánsan, egy-két térbeli elemmel izgalmasan a színpadra varázsolt kert. Ehhez a néhol kicsit hiányos, de azért szerethető miliőhöz igazából csak egy-két színészi alakítás kell, hogy kész is legyen a családi kikapcsolódás.
Straub Dezső Miskaként a nézőkkel tartva kapcsolatot dolgozik ezen. Szimpatikus, édesen cinikus és hiperaktív pincére figyelemfelkeltő és humoros, egészen a második felvonásig, amikor túltengővé váló önismétlés közepette a figura lassanként eltűnik a színpadról, és már nem Miska, hanem Straub Dezső komikus jelenik meg helyette. Presits Tamás gesztusok nélkülien merev Edvinje nem képes kirajzolni egy igazi szerelmest, ellenben Göth Péterrel, aki kangörcsöst, szerelmest és aljast is alakít egyszerre Bóniként. Féltékenységi felháborodása az est fényponjtaként vérbő komédia. Iván-Gál Judit megtalálja a megfelelő hangzást Szilvia dalaihoz, akinek karakterét hagyja sodródni az árral és az eseményekkel. Fodor Zsóka igazi érdeknőt formáz Cecíliából, aki mindvégig emlékszik orfeumi éveire, de azt elhomályosítja a rang utáni mohó vágy - de azért egy percre sem hihető, hogy a végén ő bármi akadályát jelentené a szerelmesek egymásba borulásának. Kulcsár Lajos cinikus szemtelenségre hangolja Kerekes Ferkót, aki azért törődik a barátaival.
Hajzer Gábor koreográfiái néha még a színpadot is túlterhelve próbálnak meg új színt hozni az eseményekbe, amik a vége felé több - ám így is kevés - határozott húzással célegyenesbe fordulnak. Ekkor mind a színpadon, mind a nézőtéren zavarbaejtő kacajt vált ki a nagy leleplezés, ugyanis "Csárdáskirálynő" helyett "Cirkuszhercegnő"-ként azonosítja egyik volt férje Cecíliát. Mészáros Mihály éber Leopold Máriája finoman belebolondítja ezt saját tébolyába, majd kiviszik a színpadról. Aztán a jelentős taps után mindenki más is távozik a színházból, és bár hazafelé senki nem fog hasonló, rajongástól ittas őrjöngésben kitörni, azért azt bárki nyugodtan mondhatja majd, hogy nem érezte rosszul magát.
