Pedig a darabban minden adott, hogy jóval több legyen egy bohózatnál, amihez nem csupán a primer humorforrások kiaknázása lenne a kulcs, hanem valódi alakokat és igazi tétet feltételezni. Az előadásban azonban ilyesmi nincs. Okos, illetve kevésbé okos karikatúrafigurák próbálnak átverni kevésbé okos(nak feltételezett) karikatúrafigurákat, pörgetve a jeleneteket, burleszkszerű rohangászással, emelt hangú kiabálással, maximális sztoriközpontúsággal. Pedig Kozáry Ferenc remekül tud a jég hátán is megélő svihákot játszani, afféle kedves gazembert, aki azért – bár nem szereti tudomásul venni, mégsem tagadhatja: – érző lélek. Kozáry Leonidája tehetséges szerepjátszó, féltékeny élettárs, a világgal harcban álló, parancsokat osztó hadmérnök, kreatív gazfickó – aki a végén szeretetre vágyó társsá és büszke apává növi ki magát. Kár, hogy rétegzettebb játékra az előadás tempója nem ad lehetőséget. Ahogy Závodszky Noéminek sem arra, hogy egyetlen karakterré tömörítse Valeria legalább három-négy megjelenített arcát.

Tűzkő Sándor ellenben jól ismeri a szomszéd Antoniót, akit minden pillanatban a pénz és a testi örömök ígérete határoz meg, s ezzel az alakítás is lassabb, megfontoltabb: Tűzkő kényelmes játéka az előadás legalaposabb munkája, de igencsak a helyén van Müller Júlia Mathilde szerepében, akinek minden hasonlata a színházat idézi, ahol vécésnéniként tevékenykedik, bohósága határozottsággal párosul, bár mindig elszenvedője az eseményeknek. Kelemen István szellem-Alexise minden mosolyfakasztót megpróbál, hogy őrületbe kergesse a hortyogó Nicolát. Buch Tibor a "jósvádájú, modoros, ármánykodó előkelő úr" panelek közül húzta ki Raimondót. A fiatalokról a kinyílt szem, a tiszta romlatlan butaság jutott az alkotók eszébe: Fiorella, Leonida fiút ezelőtt sosem látott lánya (Tőkés Nikoletta) folytonos lemezhallgatással üti el az időt, Nicola, a gyilkosság vádjával terhelt és ezért bujdokolni kényszerülő fiút, aki valójában a gyámja cselszövésének áldozata, Hernádi Szabolcs óriásira és szaporára nagyított reakciói (csodálkozás, meghökkenés, várakozás stb.) teszik színpadi groteszkké.

Ondraschek Péter díszlete igazán illúzióteremtő, olaszos hangulatú teret hoz létre, eklektikus berendezéssel, könyvekkel kitámasztott lépcsőkorláttal afféle összehordott hatást kelt, ami remek keretet teremt a játéknak, egyszerre mutatja a kaviárt és a lencsét, a jólétet és a nyomort. Az előadás nem tud ennyire széles skálájúnak mutatkozni, ami talán a dramaturgia egyenetlenségeinek köszönhető (hogy Leonida és Valeria nem házasok, csupán az utolsó jelenetben derül ki, egyébiránt alapvetően a történet adta megbízható célirányosság határozza meg az előadás szövegét). S bár az összességében korrekt produkció szerez jó néhány vidám és váratlan pillanatot is, a két és negyed óra elillan. Se nem kaviár, se nem lencse, hanem olyan, mint egy invenciózusabb szalámis szendvics – éhségcsillapításra alkalmas, de hamarosan el is felejtjük.