A web veszélyeit a téma újdonsága ellenére már sokan sok helyütt feldolgozták, a virtuális valóság kreálta álszemélyiségek fenyegető lehetősége már több filmet és darabot is ihletett (látták már például ezt? A Kolibri Színház előadása azonban most nem fenyegető ellenségként, és nem is szürke eminenciásként mutatja a virtuális valóságot, hanem akként, ami: emberek által használt közeg, ami eszköz. S hogy minek az eszköze, azt mi magunk döntjük el, nem más.

Tasnádi István drámája öt tizenévesről, Zsuzsiról, Heniről, Mátéról, Viktorról és Moiráról szól. A közös pont Zsuzsi, együtt jár iskolába Mátéval, aki állandóan szadizza őt (Zsuzsi arra következtet, biztosan így mutatja ki a szimpátiáját), és Heni, aki nagyzolásával és pózolt eleganciájával körülbelül semmibe nem nézi Zsuzsit. Aki akkor válik fontos ponttá az életükben, amikor két ismerőse, egy külföldön élő testvérpár, Viktor és Moira ismerősnek jelölné Henit, illetve Mátét. A neten – Zsuzsin – keresztül megismerkednek egymással, és egyre szorosabb kapcsolat alakul ki köztük. A jóstehetséggel is bíró, Svájcban tanuló, vitorlásklubtag Viktor Heni számára igen vonzó választás, míg a fotómodellnek is simán beillő Moira Máté hormonjait lövi az égig. Mígnem elérkezik a szalagavató napja, amikorra találkozót beszél meg a négy szerelmes. Csakhogy a találkozó elmarad.

Aki ennyiből nem találja ki a történetet, ne olvasson tovább, mert elárulom. Bár nem nehéz összerakni a mozaikot, végig sejthető, mi a helyzet, a nézőtéri reakcióból ítélve azért mégsem egyértelmű teljesen mindenki számára a rejtély felfedéséig, hogy a szálakat Zsuzsi mozgatja. Ebben az esetben szó szerint érthető: a lány komplett virtuális bábszínházat hoz létre, teljes életet felépítve Viktornak és Moirának, ő maga beszélget velük a cseten, ő bolondítja magába Mátét és Henit is. Hogy miért? Mert Viktor és Moira képében szóba állnak vele. Ha van csillogó díszlet, ha van kecsegtető lehetőség egy álomkapcsolatra, az egyébként tíz körömmel a rögvalósághoz ragaszkodó fiatalok örömmel és önként dobják el valóságérzékelésüket, felcserélve a naivitás százszázalékos állapotával.

A felvetett probléma bizony feszítő. A fiatalok számára sem az iskola, sem az otthon, sem a média nem képes olyan világképet átadni, amelyben biztosan elhelyezhetnék magukat, a különféle mintákhoz való hasonlatosság, az elvárthoz való alkalmazkodás sokkal érdekesebb és igazabb számukra, mint az őket körülvevő környezet realitása. Ezért bizalmatlanok és elutasítóak – ám a könnyű élet ígérete elhomályosítja minden érzéküket. A keserűvé és számítóvá váló Zsuzsi – aki megbűnhődik a tettéért – tulajdonképpen nem hibáztatható, hogy él azzal a lehetőséggel, hogy fontossá váljon környezete számára, akár az ismerősi háló középpontjaként.

Vidovszky György rendezése a hús-vér valóság és a stilizáció tökéletes kevercse. Az érzések, érzelmek vagy azok hiánya kézzelfoghatóan jelennek meg a színészeken, miközben minden szituáció és helyszín mozgások (Gyevi-Bíró Eszter), a vetített háttér (Sárosi Anita, Vicsek Viktor), illetve a zajok és zenék remek montázsa (Monori András) által idéződik fel. A szereplők pedig kivétel nélkül remek munkát végeznek, összetett karaktereket mutatnak. A legnagyobb feladat Nemes Annáé: Zsuzsiról éreznünk kell, hogy egy csepp rossz szándék sincs benne. Talán bosszú egy kicsi, némi "móresre tanítás" van, de nem ez a meghatározó – ő sokkal inkább egy regényt ír, amiben végre ő a főhős, ami róla szól. S mindennek a hátterében precíz, racionális hidegséggel átgondolt számítás áll. Nemes mindezt megteszi, és ennél többet is: teljesen természetesnek, póztalannak, ugyanakkor eltökéltnek és határozottnak mutatja a lányt. Varga Lili Henije ezzel ellentétben határozott elképzelésekkel bír a világról, miközben ezek mögött csak az üres póz van. Dér Zsolt Máté szerepében gátlástalanul és tudattalanul trappol végig bárki érzelmein. Dér fellengzős lazasággal és dühös instabilitással jellemzi a fiút, aki az egyik pillanatban durva álmacsó, a másikban nyelvlógató pincsikutya – és ösztönből váltogat a kettő között.

A darab és az előadás nem cyberdráma: éppen hogy nagyon is in-real-life problémákat feszeget. Zsuzsi, Heni és Máté a kognitív disszonancia-redukció sújtotta társadalom gyermekei, akik nem a szabadság és felelősség, hanem a félelem és bezártság kérdéseit feszegetik lelkesen. Csak ha ezek a kérdések összekeverednek, fogalomzavaros és változatlanságot garantáló közeget hozunk létre. Amit még érdemes megfigyelni: a rendszerben nincsenek benne a felnőttek, a gyerekek életének szinte csak a peremét érintik akár a szülők, akár a tanárok, akik nagy része a probléma okát az eleve elrendeltetetten gonosz _számítógépben, tévében, médiában_ igyekszik megtalálni (ezekhez gondoljunk egy ajakbiggyesztéses arckifejezést). Pedig nem ott van, hanem valahol egészen máshol, mert nem ezek a szerkezetek tehetnek arról, ha a felnőttek nem ismerik a gyerekeket. Hol van az a máshol?

Keresni kell – és itt semmi ikszdé.