Ahogyan Götz is a körülötte élőket. Neki igazából teljesen mindegy, hogy testvérét, Konrádot, kétszáz papot, vagy húszezer embert kell megölnie ahhoz, hogy pusztíthasson. A lényeg, hogy minél nagyobb kárt okozzon, amely célért ezúttal Wormsöt zárja körbe, és sokan, sokféleképpen könyörögnek, egyezkednek, hogy mást nyírjon ki, mint akit akar. Se Nasty, se Heinrich, se Fugger nem tudja őt meggyőzni, végül egy kockázásban Katharina, a házikurvája eléri a város szabadságát. Persze csak látszólag: Götz manipulálta a fogadást pusztán azért, hogy párbajra hívhassa az Istent. Ezentúl jót fog cselekedni, mivel többek szerint az nem létezik, Heinrich pedig megígéri, hogy így sokkal nagyobb pusztulást fog okozni, mint szándékos kegyetlenségeivel. Szóval a világ legnagyobb, legkegyetlenebb mészárosa egyedüliként a világon úgy dönt: ezentúl jó lesz – puszta hiúságból. Jönnek is a kalandok jócskán, parasztlázadás, szegényeket mészárló bárók, mindenki Götzöt akarja, akibe beleszeret egy Katharinára hasonlító lány. Aztán meg a győzelem. Illetve vereség, mert hát _milyen_ győzelem az, ahol kiderül, hogy nincs Isten. Ja, és a rossz győz.

Sartre drámai alaphelyzete és alkotása maga a mestermű, hatalomról, igazságról, szeretetről, hitről, emberről, szorongásról, mindenről, amiről csak szeretnénk. Káprázatos és izgalmas. Deák Tamás rendező, úgy tűnik, nem nagyon tudja, hogyan viszonyuljon hozzá. Az előadás oratóriumi éneklésként indul, és néhány percig terheli is a színpadot az énekbeszéd, majd ezen percek letelte után köddé válik. Valószínűleg abban a ködben materializálódik, ami az első felvonásban túlságosan is sűrűn, a másodikban pedig ehhez képest üdítően kevésszer felbukkanó rocker-prófétát kíséri. Hogy ez az egy szál gitárban recsegő acélbetétes metál, mint megváltás mit és miért keres a színpadon, azt talán jobb nem is feszegetni. Bár kétségtelen, hogy öltözéke stílusában (jelmez: Fecsó Andrea) hasonlít Götzre és a csapatára, csak a kérdés, hogy miért vannak rockernek öltöztetve, náluk is felmerül. Lehet, hogy az alkotók így akarták kifejezni a hadvezér gonoszságát, csak hát ez a karakter köszöni szépen, ebből nem kér, merthogy itt _sokkal többről_ van szó, mint egy mesekönyvből előbújó háromfejű sárkányról, mint főgonosz.

Pedig egészen érdekes dolgok zajlanak, csak mintha senki nem akarna a színpadon bármit is mondani a darab kapcsán. Az is kétségtelen, hogy ötletek is vannak, még ha ezek a primer poénkodáson nem nagyon mutatnak túl – a szándék egyébként elismerendő, hogy egy nehéz drámát viccekkel akarnak emészthetőbbé tenni. Apropó ötlet, az előadás egyetlen direkten kitett és bántó gesztusa, amikor Nasty, mondván, hogy ismer pár parasztot, egy deszantossapka-szerűséggel a fején elkezd integetni a nézőknek. Érthetetlen, hogy erre mi szükség van, ahogyan az is, hogy az őt alakító Urmai Gábor első felvonásbeli ártatlan, ostoba szegények vezére karaktere miért fordul át egy merev tekintetű őrnagyba. A darab nagyívű, többdimenziós személyiségei hasonszőrű szélsőségek két szélén, közepükön hatalmas Mariana-árokkal ácsorognak és dialogizálnak a színpadon – ez a hatalmas, ismeretlen mélyedés lenne ugye a lényegük, ám ezt az ismeretlenség homálya fedi. Deák Tamás Götze például a hatalmasra kerekedett szemű, pökhendi őrület, és a naiv kétségbeesés távolságainak áthidalhatatlanságát tapogatja. Hasonló problémákkal harcol Pintér Gábor Heinriche, aki egyik pillanatban magát kárhoztatja ártatlanul és szendén, a következőben pedig már Götz gonoszságával vetekszik. M. Simon Andrea ugyanabból az eszköztárból formázza teljesen hétköznapi nővé Katharina és Hilda karakterét.

Mindezek persze csak akkor állnak fent, amikor a színészek egyik pillanatról a másikra a szánkba akarják rágni szerepeik hollywoodi olvasatát, és ez olyan értelemben sikerül is, hogy az előadás vége igazi akciófilm-felütés: Götz, a rettegett, a hatalmas, a félelmetes ismét kezébe veszi a harcok irányítását. Amikor nem erről van szó, hanem elfogynak az ötletek, és állóbeszélgetés alakul ki a színészek között, és csak Sartre trükkös, közérthetően megkomponált dialógusai töltik be a színpadot a színészek tempós – néhol a szöveget kereső – közvetítésében, akkor egészen izgalmas az előadás. Nem véletlen, a drámairodalom egyik legkiválóbb műve ez, ami a maga szintjén _mindenkit meg fog találni_.