A kérdés, érdekessége ellenére, jobbára megválaszolatlan marad, ami nagyrészt Tompa legfelszínesebb formai ötletének, a mobiltelefonok, plazmatévék, kamerák és a tévé beemelésének tudható be. Ez a Richárd, Bogdán Zsolt energikus, cinikus, kétarcú, de érzékeny megvalósításában, egy értékharcot vívó mészáros, akinek kezéhez csak áttételesen tapad a vér. Az áttételesség pedig nem csak a parancsoknak és kivégzőleveleknek köszönhető, hanem a látványnak is: bár Gloster hercege kétségtelenül gyilkos, csak egy a sok közül - legalábbis erre utalnak a háttérben sorjázó, múltat idéző fejek. Richárd csak felismerte ezt az örök gyakorlatot, valamint az ebből fakadó álságosságot és kétszínűséget, intelligens, értelmes emberként pedig, kihasználva a rendszer sajátosságait hatalmat akart, hogy fennmaradjon neve és emlékezzenek rá. Bogdán alakításában ő egy élni akaró és izgalmat kereső ember, aki pontosan tudja, hogy mit tesz, ami igazából kimerül abban, hogy a körülötte lévő világ kereteit eltolja a végletekig. A színész energikus alakítását csak tovább növeli Richárd testi fogyatékossága, amitől szinte végtelen erőt kap karaktere.

Mivel így Gloster hercege rendkívül sokrétű karakterré válik, a környezetében lévők pedig általában leegyszerűsített, egy-, maximum kétdimenziós figurák, hatalmas disszonancia alakul ki a színpadon, ami részint vissza is üt az előadásra. Ennek az egyszerűsítés a következménye, hogy a színészek jelentős része - vélhetően rendezői utasításra - túlzottan agyonhangsúlyozza a hazugságokat. De vannak ennek előnyei is. Így lesz például IV. Edwárd Bács Miklós alakításában a békítő jelenet által ostobán vak, rendkívül modoros uralkodó kritikája, Buckingham herceg Keresztes Sándor megformálásában az erősebb kutya előtt pusztán önös érdekből, a nagy jutalék reményében fejet hajtó kiüresedett pióca. Bodolai Balázs egy érdektelen punkot formáz, mind külsőre, mind viselkedésre Dorset márkiból, Salat Lehel pedig egy minden irányba hajló, de azokon keresztül a saját céljait szem előtt tartó Lord Stanley. Hatházi András alakításában George az önmaga világán túllátni nem képes herceg, aki kizárólag azt hiszi el, amit elég alaposan elmagyaráznak neki.

Nem csak a férfiakra jellemző itt a csapongás és az önös érdekek szem előtt tartása, hanem a nőkre is. Péter Hilda a kiábrándult, királyát vesztett királyné, aki Margitként nem csak hogy elátkozza az uralkodói ház tagjait, de érzi Richárdban a veszély forrását, az eseményeken túllátni, önmagán felülemelkedni azonban ő sem tud. Nem csak ő, hanem a női szereplők úgy általában labilisak, könnyen meggyőzhetőek bármiről. Ennek egyik legjobb példája a teljesen elridegült Lady Anna, aki csak tetteti a férje iránt érzett gyászt, Györgyjakab Enikő alakításában az ösztön és a testi vágy határozza meg véleményét. Kézdi Imola Erzsébetként már egy fokkal nagyobb falatnak bizonyul, hiszen hithűn ragaszkodik Richárd elítéléséhez, azonban a szép szavak, a feldúlt, kemény izgalom rá is hatást gyakorolnak végül. Molnár Levente és Szűcs Ervin gyilkosai hidegvérű primadonnák, akik csak megjátsszák az emberség és az öléstől való megrettenés érzését, így generálva váratlan pillanatokat az előadásban. A színészi játék és a karakterértelmezések által létrejövő ellentét egy meglehetősen érdekes képet fest, hiszen Richárd szellemi fölénye akkora, a körülötte élők ostobasága és képmutatása pedig annyira nyilvánvaló (néha teljesen emberszerűtlenül viselkednek a szereplők, hiszen a hazugság ily mértékét nem lehet nem észrevenni, azonban a rendező a finomságot ezúttal beáldozta a szándéknak), hogy ezáltal Tompa Gábor szerencsésen kikerüli a felelősök keresését, és csak egy állapotot mutat meg – még ha ezt túl is hangsúlyozza.

Carmencita Brojboiu díszlete a már említett patológián és hullakiállításon felül a mozgatható elemeknek, a felső emeletnek és a szerteágazó kijáratoknak köszönhetően feleleveníti a Tower uralkodói terét, ugyanakkor szimbolikus elemekkel a rendező alá dolgozik. Mindeközben pedig az egészen átsüt egyfajta műanyag mesterségesség, egyfajta taszító, létezhetetlen maiság, mely tökéletes színteret biztosít az álságos játéknak. Jelmezei erősen játszanak a fekete-vörös színek váltogatásával, a halál és erő különböző árnyalataival, miközben kihívóan divatos ruhákkal látja el a női szereplőket, a férfiakat pedig egy-két vonással jellemzi. Vasile Sirli késfenő, misztikus zenéje a mély dallamokkal az egész előadás alatt a tragikus véget jelzi.

Tompa Gábor hiába húzatta meg jelentősen Visky András dramaturggal a dráma második felét, meghagyva bizonyos, számára fontos fordulópontokat és részeket. Ezekben a csonkításokban nagyrészt a forma és ötlet volt a fő irányító erő. Míg az első rész szinte egy az egyben, csak sorok elhagyásával hangzik el, addig a második felvonást teljesen összehúzta, de például Richárd koronázási ceremóniáját és ál-unszolását egy az egyben meghagyta. Mindezt valószínűleg azért, hogy a rendező kiteljesíthesse a tévéforgatásos ötletét, mely során Richárdot az álságos média koronázza királlyá, és színjátékát a híradóban, taps és reklám övezi. Az eddig is mobiltelefonozó hercegek és lordok motívuma azonban egyáltalán nem áll párhuzamban az első rész képével, Tompa némileg túlterheli ötleteivel Shakespeare drámáját, és egyszerre túl sokat akar megmutatni, ami által a hazug és embereket becsapó média képe szükségszerűen demagóggá válik, a szélsőséges Richmond alakja pedig - aki a tévén keresztül, angolul, felirattal intézi zárószónoklatát a néphez - fölösleges aktuálpolitizálássá.

Richárdot végül nem a szellemek kergetik a tébolyba, hanem a hullaház kórboncnokai, akiket a meggyilkoltak testesítenek meg, így téve transzparenssé és körkörössé a hatalom örök és vég nélküli mészárlását, ahol minden apró ember legkisebb hazugsága egy késdöfés az emberség eszméjébe. Gloster hercegének aljas tettei mindehhez képest eltörpülnek, olyannyira, hogy ehhez a világhoz képest az ő átgondolt és megalapozott cselekvései csak őszinte és tiszta társadalomkritikaként értelmezhetők. Az érkező Richmond pedig csak a ridegen tudomásul vett reménytelen jövőt testesíti meg. Nincs kiút.