Tizenketten vannak a színpadon, mindannyian hófehérben, a prózát gyakran mintha városi legendát mesélnének öltik egymás szavába, a lírában pedig vélhetően valamennyien egy szelet Adyt képviselnének, de néhány markánsabb karakterrészletnél több nem jelenik meg a színpadon, és így a kidolgozott koncepció inogni látszik. Akik mégis markánsabb vonalakat kapnak: egy kamaszos hévvel szerető fiú, egy talpig férfi macsó, egy merengő költő, meg egy civil polgár, aki kívülről vizsgálja önmagát. A többi kis adyendre-részlet megmarad puszta szövegnek, betűnek, szónak, versszaknak. Ezekből pedig nehéz várat építeni, még akkor is, ha minden betű, szó és versszak példás tisztasággal hangzik el a színészek szájából, amely technikai tisztaság viszont nem találkozik különösebben kidolgozott értelmezési tartományokkal.

Mintha a szövegelemzés a tematizálás szintjén megrekedt volna, és az érezhető műgonddal összeállított szerkezet, a forma és a koreográfia szándékozna kiadni valami egészet, aminek a versek pártfogása nélkül nem nagyon van esélye kibontakozni. Pártfogás meg azért nem jön létre, mert meglehetősen primer kapcsolat alakul ki a szöveg-szövegmondás-forma háromszögben, és ezért nincs sok esély semmilyen színpadi feszültség megteremtésére, a kongó személytelenségben többnyire gondtalanul szublimálnak a gondolatok és az érzelmek. Ha pedig nincsen személyes kapcsolat színész és vers között, nehéz dolga van a nézőnek, aki kénytelen-kelletlen mégis csak a színpadi médiumokra van utalva, nélkülük pedig tényleg csak a szavakkal való birkózás marad, amihez a mennybéli táj (a hófehér jelmez és díszlet) és a viszonylag mozgalmas színpadkép, valamint a folyamatosan változó színpadi fények lehetőséget adnak.