Michael Gosselyn ugyanis nem csak mint férj, hanem mint a Csodás vagy, Júlia rendezője is jelen van a színpadon, így téve némiképp mozgalmassá az egyébként különösebb nézői reakciók kiváltására tökéletesen alkalmatlan színpadi cselekményt, aminek komikuma, szélte és hossza, íze és szaga úgy szublimálódik Szalma Dorotty rendezői keze által, mintha nem egy kapuzárási pánikban szenvedő színésznőről szóló édesbús bohózatot látnánk, hanem egy vérszegény tragédiát, komikus utalásokkal kitömve.

Mert igény lenne a komédiára, erre utalhat az a tömérdek manírhalom, amivel Sára Bernadette-nek Julia Lambertet, Márton Andrásnak pedig Michael Gosselynt össze kell gyúrnia, azonban Sára az álságos orrfelhúzásnál és hajdobálásnál, Márton pedig a fájdalmasan komolyan vett idegi bajok modoros interpretálásánál kénytelen megakadni, és ki tudja, hogy ha a rendezés legalább fele annyi energiát fordít a színészvezetésre, mint a divatos kalapok megtervezésére, milyen eredménnyel tudták volna ennek komikumát a felszínre hozni. Ebben az estben talán Orth Péter is valami hidat tudott volna verni Tom Fennell gyámoltalan hivatalnoka és egysejtű ultrasznobja között, és Hajdú Melindának is lett volna lehetősége a verbalitáson túl is előcsalogatni valamit a férfiakkal csak védekezésből flörtölő leszbikus Dolly Moskowitzból. Farkas Ádám feladata a fiú, Roger Gosselyn szerepének megformálását illetően mindössze a naiv kívülálló, Pásztor Erzsié Evie McGeer, az öltöztető-mindenes alakítása esetében a cinikus jóakaró, Kiss Jenőé pedig kedves-simlis portás életre keltése, és mindhárom meg is születik.

Annak ellenére, hogy egy átlag szappanopera szintjén játszódó viszonyrendszer kellene, hogy elvigye az előadást a vállán (a bohózati szál ugye nem tudja megtenni), William Somerset Maugham cselekményvázlata kétségtelenül leolvasható a színpadról: kihűlt házasság, a szépség múlását nehezen feldolgozó nő, újraélt bakfis-szerelem, a szigorú élettel szemben megfogalmazott kételyek, és így tovább és így tovább. Ami értelmezési szempontból kicsit kellemetlenebb, az a színház a színházban forma, és az utolsó, summázó mondat, amiben kimondatik a színház és valóság közti szignifikáns kapcsolat szükségszerűsége, sőt törvényszerűsége. Ezzel persze nem nagyon lehet vitatkozni, valamilyen szintű kapcsolat mindig lesz színpad és nézőtér között, annak ereje azonban közel sem ilyen szükség- és törvényszerű: végiggondolt és kidolgozott koncepció, kapcsolatrendszer, továbbá árnyalt, konzekvens és valamiféle rétegzettséggel bíró gondolat, valamint az ehhez megfelelően hozzáillesztett színpadi eszközök nélkül csak Thália misztikuma működik, ez pedig a könnyű siker útja.

Már amennyiben siker, ha nem megy senki haza a szünetben. Miért is menne, amikor minden pasztell. Kit is zavar a pasztell? Se nem ilyen, se nem olyan, tudjuk, hogy melyik színre kell, hogy emlékeztessen, de önmagában nem vésődik bele a retinába. Ha a valósággal találkozunk, az viszont jó eséllyel belevésődik, nem emlékeztet valamire, hanem az, ami - nem utalás, hanem megkerülhetetlen és maró. Akkor maradandó a színház, ha ilyen kapcsolatban van a valósággal, ez pedig elsősorban nem a kimondott szavakból, hanem a hogyanokból és a miértekből épül fel. Ezen az estén ebből a kettőből nagyon kevés van.