A Korognai Károly általi színpadi adaptáció a frontvonalról a bárói kastélyba dezertáló magyar katonák történetét egy szerelmi szállal egészítette ki - Szásából, az orosz kiskatonából katonalány lett -, belecsempészett némi darkos háborús vonulatot, és jobb-rosszabb szóviccekkel tömte tele a szövegkönyvet, szóval némiképp _hollywoodizálta_ az arcvonali komédiát. A sztori feltehetőleg mindenkinek ismert: dezertőrök egy hajdani fényét még őrző kastélyban akadnak egymásra, ahol már csak Albert, a komornyik tartja a frontot, várva, hogy kik érkeznek meg előbb, a németek, a nyilasok vagy az oroszok. Ugyanez a probléma foglalkoztatja a tizedest meg a többieket is, mert ők szíves örömest megfelelnek bármilyen rezsimnek, ha még időben fel tudnak rá készülni, és ebből kerekedik ki a komédia: a kastély kelendő lenne mindegyik fél számára, és nem mindig sikerül időben és jól kilesni, éppen mely uralom mely katonái közelednek a ház felé.

A háború vadromantikájának színes szatírája Forgács Péter rendezésében idomul az átirat némiképp leegyszerűsített, de igen hatásos dramaturgiájához, és szerencsésen nem tagadja meg a Keleti Márton-filmet, sőt érezhetően használja annak karakterelemeit, de ez egyáltalában nem baj. A bohózati szópárbajokat felváltó nácirémuralom-hangulat kontrasztja ugyan túl éles, de a hangzatos aktuálpolitikai kiszólások nem uralkodnak el az előadáson, ami nagy előnyére válik, mert egyrészt nem esik az oly kecsegtető demagógia csapdájába, másrészt megmarad annak, ami: lehetetlen határhelyzetekben tobzódó komédiának, amiben a kisember egyetlen értelmes válasza a mindent körülvevő káoszra a gátlástalan opportunizmus. Márpedig ebben Molnár Ferenc tizedes utolérhetetlen. De valljuk be, bizony a hősi halálnál jóval kecsegtetőbb a kellemes körülmények között eltöltött hétköznapi élet, aminek megalapozása végett tizedesünk egy komplett ezred háromhavi zsoldjával lépett meg.

Ungvári István pedig könnyeden, flottul bánik a nagyívű kisember, az eszes Molnár karakterével, és a vesztenivaló nélküliség eleganciájával néz szembe minden betoppanó ellenséggel. Maszlay István Gálfy századosa finom intellektuell-manírokba burkolózik, neki is minden mindegy már, Rupnik Károly Albertje elsődlegesen orgánumból építkezik, de a hiperklisétikus angolos lakájfigura csak poénokig jut, élettel nem igazán telik meg. Pozsonyi Takács László az autodidakta kommunista kiskatonából, Szíjártóból jóízű karikatúrát farag, ahogy Fejszés Attila is jól érzi a tökös suhanc stílushatárait Gáspárban, és Pingiczer Csaba is szerethetővé tudja tenni a világot illetően tökéletesen tájékozatlan Fekete karakterét. De Mihályi Orsolya is pont olyan Szása, amilyennek egy orosz katonalányt elképzelünk egy vígjátékban: a felszínen férfias, belül nőies - a figura épp annyira valószínűtlen, mint amilyennek hangzik. Járai Máté SS-hadnagyánál is áll a kemény külcsín - lágy belbecs képlet, és ennek kompenzálására a hitleri habitus kimért őrületét választja, széles technikai eszköztárral, a nyilasok pedig mindenek felett vésztjóslóak, aminek érdekében Rázga Miklós (Krasznavölgyi testvér) és Koppány Zoltán (Dunyhás testvér) mindent el is követ.

A pattogós bohózati ütemet, amit csak néhány kevésbé jól ülő poén (mint például a teljesen felesleges, rossz ízű "Courvoisier" kontra "kurva izé") tör meg, fegyelmezetten tartja az előadás, és a terrorhangulat kitartásainál sem feledkezik meg önmagáról, hogy végtére is ez egy bohózat. Egyszerű, önmagán túl nem mutató, mégis tiszta bohózat, ami bár azzal a szándékkal is megjelenik, hogy politikai színházként is értelmezni lehessen – az ellehetmennitől a kiszámíthatatlan széljárásig sok minden megjelenik a színpadon –, valószínűleg nem innen fogjuk kapni a politikai Nirvánát.