Nincs viszont semmi, ami okot adna ezek használatára. Bulgakov a Molière-életmű, szorosabban a Tartuffe és az egyház viszonyát boncolgatja Molière életrajzába ágyazva a konfliktust, tág teret hagyva annak, hogy a drámát eszközül választva egyház-színház-művészet-művész-hatalom-ember viszonylatban ezt-azt körüljárjon az, aki erről szeretne megfogalmazni valamit. Ám Funtek Frigyes rendezése sokkal inkább hasonlít egy színész- és színpadtechnikai offenzívához, mint művészi állításhoz vagy kérdésfeltevéshez. A jelmezek szépek (ezerhatszázas évek némileg kihipózva), a díszlet szép (egy óriási lépcső, ami a végső mondanivaló jegyében teremtetett, ti. hierarchia-demonstrációra szerfelett alkalmas), a színház a színházban képlet viszont ingoványos talajnak bizonyult: hogy mindenki szerep szerint ripacs, az világos, de hogy amikor a színészek színészkednek, akkor miért kell hirtelenjében infantilitásnak álcázott néma debilitásba váltania a játéknak, az rejtély. Ahogy egyébként az is, hogy ez a fajta rizsporos commedia dell'arte milyen drámai, avagy komikus alapanyagnak állna jól. Nem véletlen, hogy akiknek a drámai pillér hálátlan szerepét kell betölteniük (mint Varga Máriának a súlyos, végzetes terhet viselő Madeleine-ként, vagy Pozsonyi Takács Lászlónak az igazság egyetlen őrének szerepében, az egy merő öntudattal létező de la Grange-ként), ki is tűnnek az egyébként homogenizálódott közegből, mintegy demonstrálva, hogy viszonyrendszerek nélkül drámázni vakmerő vállalkozás.

A sok energia azonban nem csak arra ment el, hogy a kétségtelenül látványos és monumentális díszletben a szimmetria csábításának mindenek felett engedelmeskedve, körültekintő odafigyeléssel el legyenek helyezve az éppen aktuális szereplők, de Csankó Zoltán sem sajnálta ki a munkát Molière-ből, akin látható, hogy minden pillanata, hangsúlyai és mozdulata tervezett és végiggondolt, ám a darab és az előadás konfliktusa esélyt sem ad arra, hogy ez az energia valamiféle tartalommá szublimálva beterítse a nézőteret. Járai Máténak néhány börleszk poént sikerül kisajtolnia, Boutonból, sőt, valamiféle összetett érzelmet is, ami Molière felé lojálissá teszi, Forgács Péter egyszerű, de létező személyként alakítja a szürke eminenciás Charront, a párizsi hercegérseket, de az egyetlen színtisztán természetes (emberi) valaki a színpadon a királyi udvar cipészét-bolondját alakító Köleséri Sándor, aki egyfajta "kibic"-álláspontból, félvállról reflektál olykor az eseményekre.

Az esztétikából, külcsínből és technikából felhúzott falak áttörhetetlennek bizonyultak, a minden ízében konstruált színpadi valóság semmiféle korrelációt nem mutat a körülöttünk lévővel, és hiába a szórakoztatás szándéka, az még látványosabban reked meg a bayreuthi függöny magasságában, mint Molière, a Tratuffe, a Napkirály, vagy bármi, ami szép illusztrációként a színpadon van. A mennyek felé vezető lépcsőn a királyoknál is magasabbra jutó Molière képe egy mindenek feletti zsenit mutat, de ezt már a középiskola óta tudjuk. A miértjei sokkal izgalmasabbak lettek volna.